Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - B. Szabó János - Sudár Balázs: "Independens fejedelem az Portán kívül" II. Rákóczi György oszmán kapcsolatai. Esettanulmány az Erdélyi Fejedelemség és az Oszmán Birodalom viszonyának történetéhez (2. rész) IV/931
933 (1647-1648), Ahmed pasa persze rövid úton eltávolította az útból: csak befolyásos barátainak köszönhetően úszta meg élve vakmerő tettét - rövid börtön után „mindössze” száműzetésbe kényszerült (Szilisztrába, majd Temesvárra). Az udvar tékozlása ellen fellépő válide, Köszem szultán sem járt jobban: Ahmed nagyvezír őt is távozásra kényszerítette. De úgy tűnik, ez már az utolsó cseppet jelentette a „pohárban”. 1648 nyarán a janicsáragák — Bektas, Musztafa Kara csávus, Kara Murád — és a vezető értelmiségiek — pl. a sejhüliszlám — összefogtak, s az év augusztusában a nagyvezír leváltását követelték a szultántól. Az akció nyílt lázadásba torkollott: Ahmed pasát meggyilkolták — ekkor nyerte az utókortól a Hezár - páre, azaz ‘Ezer darab[ra vágott]’ melléknevet —, s vele bukott a ruméliai kádiaszker is. Az ismét színre lépő Köszem közreműködésével pedig letették, s hamarosan kivégezték Ibrahim szultánt is, helyére 7 éves fia, IV Mehmed (1648-1687) került. Új szelek fújdogáltak tehát a birodalomban. Ismét szultángyilkosságra került sor, az irányítás pedig végképp a torzsalkodó hatalmi csoportosulások kezére került. Most éppen az anyaszultánnő és a janicsáragák ragadták kézbe az irányítást, nagyvezír-választottjuk a vonakodó és már korántsem fiatal Szúfi Mehmed lett. Bár a lázongás folytatódott — a változatosság kedvéért az adzsemioglanok (azaz a portai tanoncok) zúgolódtak a ki nem fizetett jutalmak miatt, az udvari szpáhik pedig a szultán gyilkosainak megbüntetését követelték —, az új hatalmi elit mégis kiállta az első próbát: a lázadást vérbefojtották. Szúfi Mehmed nagyvezír azonban rossz választásnak bizonyult: rövid idő alatt összeveszett a janicsárokkal, ezért 1649 júniusában letették, majd hamarosan ki is végezték. Támogatóját, Abdürráhim sejhüliszlámot pedig leváltották és Belgrádba száműzték.6 II. RÁKÓCZI GYÖRGY OSZMÁN KAPCSOLATAI Erdély: „mert Konstantinápoly s Patak közt nagy hasadás vagyon”7 (1640. február - 1649. június) A rettegett, erőskezű IV Murád szultán korai halála nem kis megkönnyebbülést okozott I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek, az általa kinevezett utolsó nagyvezírrel azonban gyorsan megtalálta a hangot az erdélyi diplomácia. Kemánkes Kara Musztafa szinte az államügyek teljhatalmú intézőjének tűnt az erdélyiek szemében, akivel ráadásul értelmesen lehetett tárgyalni és jó „üzleteket” is nyélbe lehetett ütni. 1644. évi bukása után azonban már negatív tendenciák mutatkoztak: hiába jutottak el az erdélyiek ezúttal is gyorsan a szultán befolyásos kegyenceihez, a csorbult tekintélyű — és ezért méltóságában is sértett — új nagyvezír, Szemiz Mehmed már korántsem támogatta oly lelkesen 6 Helyére a nagy múltú értelmiségi családból származó Karacselebizáde Abdülaziz efendi kerül, aki már jó ideje magas tisztségeket viselt: 1633-ban Isztambul főbírója, 1648-ban pedig ruméliai kádiaszker lett. Jó érzékkel az új szultánnak, Ibrahimnak ajánlotta jeles krónikáját (Ravzatu ’l-ebrár), majd egy jogi munkáját is. A szultán jutalmul címzetes sejhüliszlámmá emelte, a kinevezésnek a janicsáragák adtak tényleges tartalmat 1651 áprilisában. Az év végén azonban a janicsáragákkal együtt bukott ő is, előbb Szákiz (Chiosz) szigetére száműzték, élete végét pedig Burszában töltötte 1657 januáijában bekövetkezett haláláig. Uzunqarqili, I. H.: Osmank tarihi i. m. III/2. 470-471. 7 I. Rákóczi György levele portai követének, 1646. okt. 19 után, Beke-Barabás, 797.
