Századok – 2013
KRÓNIKA - Bödők Gergely: Emlék, emlékirat, történelem. Beszámoló a Kolozsvárott megrendezett VII. Hungarológiai Kongresszusról III/805
806 KRÓNIKA találkozhatunk. Ezek a munkák rendszerint hemzsegnek az értelemzavaró kifejezésektől, kevés bennük (vagy egyáltalán nincs) a lábjegyzet, kimaradnak az olvasói tájékozódást segítő bevezetők, az olvasást segítő betű-, hely- és névmutatók egyaránt. Sokszor pedig átüt a szövegen az időszerűség és a naprakészség „sürgető” követelménye mellett az igazi szerkesztői munka krónikus hiánya. És ezen formai hiátusokon túl a tartalom az, ami az igazi fejtörést okozza, hiszen ténykérdés: az emlékirat igazi szerepe messze túlmutat azon, hogy miként is néz ki. Fájdalom: mindezek a szempontok legtöbbször csak a történészek számára fontosak, míg a szélesebb olvasóközönséget többnyire a legkevésbé sem zavarják. Ezért is különösen fontos, hogy a szimpatikus egyéni hang, az impozáns megfogalmazások és a frappírozott gondolatok mellett az olvasó szakmai „kulcsot” is kapjon az egyes emlékiratok helyes olvasásához. Ezért van az, hogy számos esetben a memoáríró és a történetíró érdekei alapvetően ütköznek. Amíg az emlékiratíró akarva-akaratlanul a múlt pontos tükörképe helyett annak csupán egy szükségképpen csorba és egyszempontú megközelítését adja, a jó történész komplex, sok szempontot számon tartó hozzáállást érvényesít, ám csekély hatásfokkal. Az augusztus 23-án lezajlott panelben összesen 16 előadás hangzott el, ezek hat magyar, három román és egy-egy brit, cseh, francia, szerb, német, illetve olasz emlékiratot mutattak be. Az előadók a 20. századi magyar sorsot világították meg, döntően tehát közép-európai perspektívából. Az elemzett emlékiratok különböző nyelveken íródtak, szerzőik eltérő időben (és helyen) születtek, eltérő foglalkozásokat űztek (politikus, pap, katona), és különböző eseményekre reflektáltak. Ugyanilyen fontos volt, hogy olyan emlékiratok is bemutatásra kerüljenek, amelyeket eddig egyáltalán nem, vagy csak kevéssé használtak. A panel arra kereste a választ, hogy az egyes emlékiratokban kimutatható-e valamilyen közös vonás a történelemhez való viszonyuk tekintetében, azaz: hogyan és miképpen törekedtek a memoárírók burkoltan vagy alig leplezetten a történeti tudásunk befolyásolására, valamint a saját nézeteik átültetésére. A visszaemlékezések ugyanis remek lehetőséget nyújtanak az önigazolásra és az ezzel szorosan együtt járó önfelmentésre is, ezért szerzőik elsősorban hatni és (dez)informálni szeretnének. A memoár nem pusztán szimpla élettörténet, esetleg a részletek kidolgozására is ügyelő „regényes” önéletrajz, hanem sokkal inkább olyan szöveg, amelynek (alig burkolt feladata), hogy a múltról alkotott képünket formálja. A nagy ívű összegzések sohasem az asztalfióknak íródnak. Bevezető előadásában Pritz Pál hangsúlyozta, hogy az emlékiratok a történészek számára roppant fontos, de veszélyes források. Hiszen a memoárszerző sok szempontból a történész versenytársa, olyan író, aki (miközben sok mindenben segíti a múlt feltárását) bizony számos vonatkozásban kimondottan rontja a historikus munkájának hatását, gyengíti az egészségesebb történeti tudat esélyét. A memoárszerző helyzeti előnyben van a későbbi idők történészével szemben, mégpedig a közvetlenül megtapasztalt történelem kényelmes pozíciója révén, amely olyan megélt eseményekkel és átélt élményekkel gazdagítja, melyekről a történész csak közvetett módon, a források és a leírások segítségével alakít ki képet. Ráadásul ha mindezt lebilincselő nyelvezettel meséli el, ak
