Századok – 2013
VITA - Hermann Róbert - Karsai László - Pritz Pál: Levélféle Gyáni Gábornak III/793
796 VITA Tehát mi nagy figyelemmel és elismeréssel figyeljük érdemes munkásságod azon vonulatát, amely a posztmodern történelemszemlélet megismerésére, s a hazai szakmai körök tájékoztatására irányul. Am azt is látjuk (alázatosan fogalmazva: vélni látjuk), hogy Téged az a meggyőződés kerített hatalmába, hogy csak az lehet elméletileg képzett, aki a posztmodern szemüvegén nézi a múltat. Ennek mi bizony egyáltalán nem örülünk, sőt nyugtalankodunk. Ám nyugtalanságunknak erős gátat szab az a tény, hogy a posztmodern gondolkodás nem vert gyökeret a hazai szakmában. Oly annyira nem, hogy nem kevés (műveletlennek aligha mondható) kollégánk újból és újból megkérdi: vajon mi is az a posztmodern? Mivel Te ebben a világban nálunk messze tájékozottabb vagy, ezért ilyenkor (a már magyar nyelven meglehetősen bőséggel tanulmányozható szövegeken, az azokat megvilágító írásokon túl) jó megoldásnak véljük, ha a Te adaptáló írásaidra hívjuk fel figyelmüket. Mostani dolgozatod kiváltképpen hasznos e tekintetben. Hiszen annak bevezető részében tömör összegzést nyújtasz a posztmodern mibenlétéről. A tömör megfogalmazás előnye, hogy az érdeklődőnek nem kell rengeteg nehezen érthető szövegen átrágnia magát. Mivel a témában járatos vagy, ezért vélhetőleg kritikus szavainkra nem lehet válasz az, hogy annak a rövidség az oka. Nos, beállításoddal szemben feltehetőleg nem alaptalanul mondjuk, hogy a posztmodern nézőpontnak nem a metatörténeti vizsgálódás, hanem a megismerési szkepszis az alfája és az ómegája. A metatörténeti vizsgálódás már erre épül rá, s így alkot egy olyan konstrukciót, amelyet nemcsak az a történész utasítja el, aki — úgymond — képtelen szakítani a 19. századból örökölt naiv episztemológiai realizmussal, hanem az a történész is, akinek szintén már régóta meggyőződése, hogy a modern embernek több mint elégséges oka van a múltat (mondjuk esetleg éppen a 19. század valóságát) messze kritikusabban vizsgálni. Tehát úgy kutat, elemez és összegez, hogy közben már régen szakított a 19. századból örökölt naiv episztemológiai optimizmussal. Ez a szakítás ellenben — ismételjük — egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne tekintenénk tisztelettel 19. századi kollégáink munkásságára, s ne hasznosítanánk belőle mindazt, ami ugyancsak hasznosítható. * Ebből az írásodból is kitetszően számodra valójában nem az a vízválasztó, hogy mi túlléptünk-e a 19. századi nézőponton, hanem, hogy eljutottunk-e posztmodern nézőpont igenléséig.4 Megítélésed szerint az eredmény jónak csak ez esetben mondható. Ha ellenben nem, akkor nincs kímélet. Az sem számít, hogy az illető szintén súlyos kételyt támaszt a teljesség igényével fellépő — ha úgy tetszik: holisztikus — elbeszélésekkel szemben. Semmit sem számít az újrakérdezés módszere, semmit sem számít a társtudományok eredményeinek a hasznosítása, semmit sem számít korábbi korok nagy filozófusai írásainak a forgatása, semmit sem számít a nemzeti históriának a nemzetközi horizonton történő vizs-4 Ez látszik Romsics Ignác általad történt megítélésén is. Ezek szerint tagtársad ugyan nálunk jobb osztályzatot érdemel, de azért még bőven lenne mit fejlődnie.
