Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Pál Judit: Színek háborúja. A zászló mint nemzeti jelkép Erdélyben 1848-ban és az erdélyi politikai elitek III/689
A ZÁSZLÓ MINT NEMZETI JELKÉP ERDÉLYBEN 1848-BAN 705 hordanak, és jelenti, hogy „a városnak magyar felekezetű része felette meg vagyon rémülve”.73 Nem véletlen, hogy egy marosvásárhelyi nyomdászsegéd is így írt májusban: a horvátok és szerbek „kitűzték a lázadás zászlóját”.74 Még ahol nem gerjesztett rémületet, ott is a nemzeti színek elválasztó ereje meglepte a kortársakat. A már említett Gyulay Lajos írta egyik szeretőjéről: „Hinna szász születésére nézve, de nem mutat ingerültséget a magyar tricolor ellen... Egy szászné... pudlijának farkára kötött egy nemzeti szalagot csúfságból, oly nagy a gyűlölsége a magyarok ellen.”75 Ugyancsak a nemzeti színek azonosító és elválasztó szerepe tudatosult az akkor még gyermek Ernst Wurmbrand grófban. Egy osztrák birodalmi gróf és gr. Teleki Róza egyik fia Erdélyben és Magyarországon élte végig az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot. Nagyapja, gr. Teleki Ferenc még a császárhű, konzervatív erdélyi arisztokrácia igazi mintapéldánya volt, aki a napóleoni háborúkban a hadseregben szolgált, és élete végéig császári egyenruhában járt. Az apa szintén katonatiszt volt, de korán meghalt. A család a sáromberki kastélyból Kolozsvárra menekült a román felkelők pusztításai elől. Ott azonban az általános forradalmi lelkesedés közepette a nagyapa a lipcsei csatában kapott kitüntetésének szalagjából fekete-sárga kokárdát készítettéit a fiúknak, és azzal tűzte fel ruhájukra, hogy ha az apjuk élne, ezt a színt viselné, tehát nekik is ezt kell viselniük. A piros-fehér-zöld kokárdák között ők tényleg így jártak a városban, nagyapjuk pedig továbbra is az osztrák tiszti csákójában.76 Ha ez még 1848 tavaszán - nyarán lehetséges is volt, főleg Kolozsváron, ahol a Teleki család közismert volt, máshol nem volt egyszerű a másfajta lojalitást ilyen nyíltan hangsúlyozni. A család közben az anya nővéréhez költözött át Felsőzsolcára, a Vay-rokonsághoz. Amikor Miskolcon először fekete-sárga kokárdával vonultak végig, a tömeg majdnem megverte őket, végül a főispán nagybácsihoz a vármegyeházára kellett menekülniük, aki a vármegyeháza erkélyéről megnyugtató beszédet intézett a tömeghez.77 Ez a nyílt „színvallás” azonban 1848 őszétől, a polgárháború kitörése után már nem volt lehetséges, túlságosan is elszabadultak az indulatok mindkét részről. A gyermekek otthon két táborra oszolva szin-73 Nagy Károly, abrudbányai főbíró a gubernátornak, 1848. ápr. 6. Revolu|ia de la 1848-1849 i. m. 312. 74 Imreh S.\ i. m. 37. 75 Gyulay, LNaplói i. m. 19. 76 „Trotzdem in Klausenburg alles rot-weiß-grüne Nationalkokarden trug, ging er immer als kaiserlicher Soldat mit der Offiziermütze herum und ließ uns Buben von seinem schwarz-gelben Leipziger Ordenskreuz Kokarden machen und sagte: »Seht, Kinder, das sind die Farben, die euer Vater, wenn er leben würde, getragen und verteidigt hätte, und die müßt ihr auch tragen«, und so geschah es auch. Mitten unter den Freiheitshelden mit den rot-weiß-grünen Kokarden am Hut gingen wir mit unseren schwarz-gelben Kokarden umher. Wenn die Leute fragten: »Wer sind diese Knaben?«, so hieß es, das sind die Enkel vom Grafen Teleki, die Kinder des Grafen Wurmbrand und der schönen Rosa, der Tochter des Grafen Teleki, der alles, hoch und niedrig, zu Füßen lag. Darum hat man uns auch nie etwas gemacht.“ Ernst Wurmbrand: Ein Leben für Alt-Österreich. Hg. von Lorenz Mikoletzky, Wien 1988. (Zeugen der Zeit) 32. 77 Utána azonban állítólag a miskolciak közül is sokan úgy vélték, hogy apjuk „színeit“ kell viselniük: „Wir waren in der ganzen Stadt bekannt, viele sagten sogar, recht haben sie, ihr Vater war ein Schwarz-gelber, warum sollten sie nicht auch schwarz-gelb sein.” Uo. 33-34.
