Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Pál Judit: Színek háborúja. A zászló mint nemzeti jelkép Erdélyben 1848-ban és az erdélyi politikai elitek III/689
A ZÁSZLÓ MINT NEMZETI JELKÉP ERDÉLYBEN 1848-BAN 695 két évtizedben — a reformkorban — elmérgesedett a hivatali nyelvhasználat körüli vita, az ún. „nyelvharc” magyarok és szászok között. A szászokat nem csak a magyar hegemóniára való törekvések nyugtalanították, hanem a románok térnyerése is. A Királyföldön ugyanis a románok képezték a többséget, és bár ez egyelőre nem jelentett problémát, de ahogy az új, liberális eszmék terjedtek, egyre inkább fokozódott a veszélyérzés és a szász elit körében a privilégiumokkal körülbástyázott konzervatív értékőrzés kapott egyre nagyobb teret. Ugyanez a veszélyérzés határozta meg az erdélyi magyar liberálisok gondolkodását is. Legkiemelkedőbb képviselőjük, Wesselényi Miklós egyaránt félt a pánszláv mozgalmaktól és a román többség „öntudatra ébredésétől”. Előbbi különben általános volt a korszak magyar liberális elitjének körében. A magyar liberálisok miközben a jogok kiterjesztéséért küzdöttek, felmérték, hogy ez egyben a magyar hegemónia elvesztését is jelentené, hiszen mind Erdély, mind Magyarország lakosságának többségét nem magyarok képezték. A liberális magyar elit egy jelentős részében egy ideig élt viszont az illúzió, hogy a politikai jogokért cserében a nemzetiségek hajlandók lesznek elmagyarosodni. Wesselényi Erdély elmaradott állapotát látva, úgy vélte, hogy a belső erők elégtelenek a reformokhoz, ezért egyetlen megoldásként Erdély Magyarországgal való unióját szorgalmazta. Az uniót összekapcsolta a jobbágyfelszabadítással, a jogok kiterjesztésével, ebben látva a nemzetiségek —jelesül a románok — megnyerésének kulcsát. Szerinte az unióval a fejlettebb magyarországi viszonyok és törvények Erdélybe is behozhatok lennének, és nem mellesleg a magyar nemzetiség is megerősödnék. Kölcsey híressé vált megfogalmazásában: „a kormány urbárium által urbáriumot akar, Wesselényi pedig és a többek urbárium által nemzetet akarnak”.25 Társadalmi reform és nemzeti gondolat összefonódásáról van szó, amely hamar népszerűvé vált, és a reformkori magyar liberálisok eszmevilágának egyik sarkalatos tételévé vált. A magyar nemzetfejlődés kezdettől fogva kétarcú volt: egyrészt a magyar politikai nemzetbe minden az ország területén élő és politikai jogokkal rendelkező lakost integrálni akart, másrészt a függetlenség hiánya és a széttagoltság miatt a nemzetet mint nyelvi-kulturális közösséget határozták meg. Ez később sok konfliktus forrásává vált. A magyar politikai nemzet követelése a reformkorban is heves reakciókat váltott ki a nemzetiségek elitjei részéről, 1848-ban pedig ez volt az egyik oka a polgárháborúvá mérgesedő konfliktusoknak magyarok és szerbek, horvátok, románok között.26 Ennek kapcsán említenünk kell röviden Erdély harmadik rendi nemzetét, a székelyeket. Ha II. József előtt előtt a „nemzet” a székelyek számára kizárólag a rendi nációt jelentette — ahogy Hermann Gusztáv kutatásai is mutatják — ettől zött. A privilégiumokról zajló vita jórészt szimbolikus síkon zajlott, az erdélyi népek eredetkérdései kerültek a középpontba. 25 Kölcsey Ferenc 1833. január 11-i naplóbejegyzését idézi Miskolczy Ambrus'. Erdély a reformkorban (1830-1848). In: Erdély története három kötetben. Főszerk. Köpeczi Béla. III. Bp. 1986. 1269. 26 Ezekre a kérdésekre lásd Pál Judit: Unió vagy „unificáltatás”? Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867-1872). Kolozsvár 2010. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 267.) első két fejezetét.
