Századok – 2013
TANULMÁNYOK - Deák Ágnes: A politika ne nyúlj hozzám virág volt. Sajtószabályozás a Schmerling-provizórium időszakában III/625
640 DEÁK AGNES nappal, de az újságokból még egy példányt kellett eljuttatni a megjelenéssel egyidejűleg az illetékes tartományi helytartóság vezetőjéhez is. A sajtótörvény a sajtókiadási szabályok áthágóira pénzbüntetést, súlyosabb esetben legfeljebb egy hónapnyi fogságot szabott ki. Az iparűzési engedély megvonását csak akkor tette lehetővé, ha két éven belül többször is elítélték sajtóvétség címén a kiadót, de azt is csak bírói ítélet mondhatta ki, s legfeljebb egy évi időtartamra. A közbiztonságért felelős hivatal csak a törvényes kaució hiányában rendelhette el a lap időleges felfüggesztését, egyébként kizárólag csak bírói ítélettel volt erre lehetőség, legfeljebb három hónapra. Egy büntetendőnek nyilvánított kiadványt bírói végzéssel lehetett betiltani és a lefoglalást elrendelni, a példányokat megsemmisíteni. Bűntett esetében kötelező volt a betiltás. Az államügyész vagy a közbiztonságért felelős hatóság azonban bírói végzés nélkül is lefoglalhatott kiadványt akkor, ha az előállítása vagy terjesztése a sajtótörvény megsértésével történt, vagy ha „tartalma közérdek tekintetéből megtorlandó”, de a lefoglalást az illetékes bíróságnak jóvá kellett hagynia, ha nyolc napon belül ez nem történt meg, a lefoglalást meg kellett szüntetni, sőt még kártérítés is járt. Egy lapot legfeljebb három hónapra az államügyész indítványára a bíróság tilthatott be, de csakis akkor, ha tartalma miatt a felelős személyre/személyekre egy alkalommal több mint öt évi börtönbüntetést kellett kiszabni, vagy egy éven belül két enyhébb bűntettet, vagy egy enyhébb bűntettet és egy vétséget, vagy egy éven belül három vétséget állapított meg a bíróság. Egy külföldi kiadvány terjesztését is hasonló feltételekkel tilthatott be a bíróság. Végleges lapbetiltásra tehát nem adott lehetőséget a törvény. Igen vitatott rendelkezés volt viszont az, hogy az államügyész személy elleni vádemelés nélkül is kérhette a bíróságot, hogy egy írásmű tartalmát minősítse, mivel ez esetben a bíróság csak az államügyész indítványa alapján döntött, alperes hiányában védelem sem volt, s a közvetetten érintett szerkesztőt vagy/és kiadót csak az ítélethozatalra hívták be. A magyarországi vezetők az új helyzetben három alternatíva közül választhattak: Egyrészt kezdeményezhették volna az 1852. évi pátens módosítását - de ezt sem Forgách, sem hivatali utóda, Zichy kancellár nem tartotta járható útnak: megítélésük szerint nagyon sok változtatást igényelt volna az, hogy a fennálló magyarországi büntetőtörvénykezéshez illesszék. Ráadásul rendeleti úton kellett volna bevezetni, s az az „ideiglenes” jelzővel ellátva is előre láthatóan éles tiltakozást váltott volna ki a magyar politikai elit körében. Második lehetőségként igyekezhettek kapcsolódási pontot keresni a korábbi magyar törvénykezési gyakorlathoz, de ez esetben lehetetlen volt megkerülni az 1848. évi sajtótörvényt, amely az esküdtszéki bíráskodás bevezetése miatt ugyancsak nagyon távol állt a fennálló magyarországi törvénykezési gyakorlattól, s persze továbbra is számolni kellett az uralkodó makacs elutasító álláspontjával. Mint harmadik út kínálkozott az, hogy az 1862. évi sajtótörvény alapelvei alapján bocsássanak ki egy új ideiglenes sajtórendszabályt Magyarországra nézve. Láthatóan mindkét kancellár ezt a megoldást preferálta, bár a rendeleti úton való bevezetés ténye természetesen ez esetben is — a rendelkezések tartalmától füg-
