Századok – 2013
TANULMÁNYOK - Süli Attila: Beöthy Ödön erdélyi főkormánybiztos (1848. december 19 - 1849 január 31) III/547
sem létezett, a románok részéről is csak néhány politikai vezető részéről. Azonban az egyes prefektusok nem szüntették be a fegyveres ellenállást, a Projet de pacification elfogadása után is csak Avram láncú volt hajlandó semlegességet fogadni. Bem már 1848. december végén egy bizottságot állított fel Besztercén, amelynek az elnöke Mikes Kelemen gr. ezredes volt. Ez a testület vésztörvényszékként is funkcionált, egy szász tanítót, aki Karl Urban alezredesnek kémkedett, kivégeztetett. Rövidesen megérkezet Nagyenyed elpusztításának híre, így mind az erdélyi magyar politikai vezetők, mind a katonai vezetők számára nyilvánvalóvá vált, hogy a román felkelők nem kívánnak élni a feléjük nyújtott békejobbal. Egyed Ákosnak nagy érdeme, hogy felismerte Nagyenyed elpusztításának jelentőségét Beöthy nemzetiségi politikájában. Ez ugyanis valóban fordulópontot jelentett, mert a teljhatalmú biztos a korábbi passzivitásából kilépve, immár nyíltan is hirdette az amnesztia politika végét. Utaltunk arra, hogy Beöthy már Kolozsvárra érkezésekor sem értett egyet Bem bűnbocsánatot hirdető rendeletével, de a zavarok elkerülése végett január közepéig nem lépett fel ellene. Egy szempontról azonban nem szabad megfeledkeznünk: míg Beöthy rendelkezett tapasztalatokkal a magyar közigazgatás és nemzetiségi politika terén, addig Bem nem. Beöthy évtizedekig tevékenykedett a vegyes lakosságú Bihar megye törvényhatóságában, emellett délvidéki kormánybiztosként ő vezette a szerb felkelőkkel folytatott béketárgyalásokat. Az utóbbi során rá kellett döbbennie, hogy a szerb felkelők béke készsége kétséges, a tárgyalások fő célja az időnyerés, és az erővonalak átrendezése. így Beöthy gyanakvása a román felkelők irányában teljesen érthető. Ezután befutottak a katonai parancsnokok jelentései, majd Nagyenyed katasztrófájának a híre. Ezek voltak azok a tényezők, amelyek a teljhatalmú országos biztost nemzetiségi politikájának megváltoztatására késztették. Szintén tisztázásra szorul Beöthy szerepe Nagyenyed románok általi elpusztításában. Tény, hogy az enyediek segélykérő küldöttsége mind Tordán, mind Kolozsváron nem kapott pozitív választ. Pedig a veszély nagyságával Czetz alezredes — a január 6-án kelt jelentéséből egyértelműen kiderül — teljes mértékben tisztában volt, ennek ellenére tovább küldte a delegációt Kolozsvárra Beöthyhez. Az utóbbi január 9-én érkezett meg, ekkor azonban Nagyenyed már lángokban állt, így Beöthy válaszának gyakorlati jelentősége nem volt. A bihari nemzetőrökkel január 14-én Kolozsvárra érkező Dobozy István főszolgabíró és nemzetőr őrnagy a Kossuthoz írt jelentésében Bemet, Czetzet és Beöthyt egyaránt erélytelenséggel vádolta, mert nem képesek határozottan fellépni a román felkelőkkel szemben. Czetz az 1850-ben az emigrációban megjelent művében azt állítja, hogy Tóth Ágoston és Beöthy attól félt, hogy amennyiben Kolozsvárról erőket vonnak el Nagyenyedre, akkor a székváros kerül végveszélybe. Ennek a megállapításnak azonban az mond ellent, hogy Kolozsváron számottevő reguláris erő nem volt, harcértékét tekintve még Czetz tordai különítménye is nagyobb erőt képviselt. Ez mind Tóth január végi, illetve Csány január végi jelentéséből egyértelműen kiderül. Csány a tárgyban az alábbiak szerint fogalmazott: „Az eddig tapasztaltakból mint bizonyost állíthatom, hogy Bem tábornok közvetlen vezérlete alatti seregeken kívül a Kolozsvár BEÖTHY ÖDÖN ERDÉLYI FŐKORMÁNYBIZTOS 579
