Századok – 2013
TANULMÁNYOK - Süli Attila: Beöthy Ödön erdélyi főkormánybiztos (1848. december 19 - 1849 január 31) III/547
578 SULI ATTILA részben, mert már január közepén vonultak ki a századok a román falvakba a fegyvereket és a rablott javakat beszedni, illetve a lázadásban résztvevő egyéneket elfogni. A vadászcsapatok semmi olyan jogosítvánnyal nem rendelkeztek, amely jogsértésre hatalmazta fel volna őket, ugyanakkor emiatt érte Beöthyt a legélesebb kritika Dósa Elek részéről. Ugyanígy elítélte a vadászcsapatok tevékenységét a szász és román történetírás is. Ezeknek az alakulatoknak a története azonban még feldolgozatlan, annyi azonban megállapítható, hogy minden eset megítélése külön elemzést igényel. Kétségtelen tény, hogy a vadászcsapatok tagjainak jelentős része a román felkelés károsultja volt, így sok rokonszenvet nem tápláltak az irányukban. Nyilvánvalóan voltak túlkapásaik, ezeket azonban a polgári vezetés már Beöthy működése alatt szigorúan kivizsgáltatta. Arról azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy a falvakba cirkáló vadászcsapatok és nemzetőr egységek feladata sem volt könnyű. A románok vonakodtak a rablott javakat és a fegyvereiket beszolgáltatni, ha pedig a magyar alakulatok keményebben léptek fel, akkor azonnal panaszt emeltek ellenük. E téren még további alapkutatásokra van szükség. Azt azonban tagadni nem lehet, hogy a vadászcsapatok létrehozásával megteremtődött a magyar kormányzat fegyveres támasza. Természetesen ezek az alakulatok nem tudták legyőzni az érchegységi román felkelést, de jelentős szerepet játszottak a magyar települések védelmében. Ez egy kényszer megoldás volt, mivel reguláris alakulat nem állt a rendelkezésre, ugyanakkor az állam teherbíró képessége már kimerült. A vadász- és szabadcsapatok annyiban jelentettek költségkímélő megoldást, hogy a belépők a felszerelésükről és felfegyverzésükről maguk gondoskodtak. További tisztázásra szorul a teljhatalmú biztos és Bem ellentéte az utóbbi szűkszavú jelentései miatt. Beöthy kilépett katonatisztként szívügyének tekintette a hadsereg ellátásának megszervezését, mivel tisztában volt vele, hogy ettől a hadjárat eredménye függ. Ámde hogy végezze el a feladatát, ha azt sem tudja, hogy milyen erők harcolnak az erdélyi hadtest alárendeltségében és milyen igényeik vannak. Kitörései Bem irányában — amellett, hogy karizmatikus politikusként nem tűrte el, hogy a tábornok beleavatkozzon a polgári hatalom ügyeibe — többnyire erre irányultak, és nem személyes okokra. A továbbiakban néhány gondolatban szeretném Beöthy nemzetiségi politikáját összegezni. A román, a szász és magyar történetírásban általánosan elterjedt az a felfogás, hogy Józef Bem tábornok a toleráns, békéltető nemzetiségi politika híve volt, akit ez irányú tevékenységében a magyar kormány által kinevezett főkormánybiztosok (Beöthy Ödön, Csány László) gátoltak. Bem személye azért is ideális volt a marxista történetírás számára, mert nem volt sem magyar, sem román, sem szász, így beleillet az internacionalista forradalmi koncepcióba. Egyed Ákos ezen a képen sokat finomított, kiemelve a magyar politikai vezetők megbékélést ajánló kiáltványait, hangsúlyozva működésük törvényes kereteit. Ugyanakkor pozitív példának maga is Bemet tartja. Az kétségtelen tény, hogy a lengyel tábornok, december 27-én, Kolozsváron kelt szózatában bűnbocsánatot hirdetet a múltban elkövetett politikai vétkekre nézve, de január elején már neki is tapasztalnia kellett, hogy az amnesztia politikának gyakorlati haszna alig van. A szászok részéről a kibékülésre való szándék soha
