Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bodnár Krisztián: Milyen nemzetet, kinek és hogyan? Tanulmányok Magyarország történelméről, 1780-1948. Szerk. Dobszay Tamás, Erdődy Gábor, Manhercz Orsolya. ELTE BTK, Bp., 2012. 294 p. : [könyvismertetés] II/541

544 TÖRTÉNETI IRODALOM azzal a nézettel, miszerint Ferdinánd gyengeelméjű lett volna, és inkább azt az elképzelést vallja, hogy a király inkább az átlagosnál alacsonyabb képességekkel rendelkező kisember lehetett. Miru György írásának címe: Eötvös és Schvarz. Két oktatáspolitikai koncepció a dualizmus kezdetén. A cím sokat ígérő, és a tanulmány is magvas gondolatokat tartalmaz. Megismerkedhetünk a fiatal, 1868-ban pályakezdetén lévő Schvarz Gyulával, akiről manapság sajnos nem sokan hallottak a szakmabelieken kívül, az ő neve kevésbé ismert, mint Eötvösé. A kötet témájához illő módon a polgárosodás, illetve a művelődés mint a polgárosodás egyik „eszköze" áll a mű középpontjában. A szerző kiemeli a két politikus koncepciója közötti különbséget: Eötvös abban hitt, hogy a községek felismerik majd az oktatás szerepét, ezért nem is akart nagy állami szerepet biztosítani ennek a tevékenységnek, ugyanakkor viszont azt is tudjuk, hogy a községek többsége önerőből képtelen volt iskolát létesíteni. Schvarz ezzel ellentétben pozitivista elveket vallott, és azt hirdette, hogy meg kell ismerni a társadalom valós életét. Miru György megítélése szerint azonban ő irreális fejlesztési igényekkel állt elő, amiket viszont az állam képtelen volt teljesíteni. Nyilván az elmondottak alapján is érezhetőek a nehézségek, a polgárosodás bizonyos szintű „megrekedése", de úgy vélem, nagyobb mértékben lehetett volna hangsúlyozni a fent vázolt események által létrejött csapdahelyzetet, illetve legalább néhány mondatban utalni lehetett volna a megoldásra/megoldási kísérletekre. Mindezek ellenére az olvasó egy szakszerűen elkészített, jól dokumentált, értékes tanulmányt lapozhat át, amelyet nagyobb lélegzetűre is lehetne bővíteni, a kultúra és az oktatás szélesebb kontextusába helyezve. Miskolczy Ambrus tanulmánya az egyetlen, amelyik kimondottan a 18. századdal foglalkozik (II. József reformpolitikájáról több megközelítésben). A „kalapos királyról" már könyvtárnyi irodalom született, látszólag nagyon nehéz róla újat mondani. Ennek ellenére szerzőnk eddig „elhanyagolt" motívumokra hívja fel a figyelmét: amellett, hogy az uralkodó szabályozott, egységes egész birodalmat akart teremteni, vissza is élt a hatalmával; noha alapelve volt a filantrópia, ugyanakkor cinikus pragmatizmus vezérelte, és dogmatikusan szemlélte a dolgokat. A rövid írásban meglehetősen komplex kép rajzolódik ki II. Józsefről, ám az kevéssé derül ki, hogy politikája elősegítette-e a polgárosodást. Pajkossy Gábor dolgozata (Kölcsey írásai Wesselényi védelmében) a Kölcsey-összkiadás apropóján született. Fő mondanivalója annak tisztázása, hogy Kölcsey mikor kapcsolódott be a Wesselényi-védelem munkájába. A szerző ezt különböző bizonyítékok alapján 1838 tavaszára teszi. Pritz Pál segítségével Észak Párizsában, Koppenhágában járhatunk. A tanulmány alcíme: Barcza György az első nagy háború második felében. Pritz Pál két memoárt hasonlít össze: egy 1924-est, illetve egy 1946-ost. Kérdés persze, hogy a más-más történelmi szituációban, a szerzőjük életpályájának különböző periódusaiban keletkezett dokumentumokat mennyire lehet összehasonlítani. Véleményem szerint azonban nem ez a fő probléma, hanem az, hogy az írásmű második fele egyszerű „történetmeséléssé" válik, Barcza György mindennapjainak leírását olvashatjuk. Aztán pedig — a kötet terjedelmének végességére hivatkozva — a tanulmány kurtán-furcsán véget ér, meglehetősen sajnálatos módon. Igen rövid az irodalomjegyzék is, igaz, Barcza kéziratos hagyatéka az elmondottak szerint terjedelmes, de úgy gondolom, a szerző bővíthette volna elsődleges, illetve másodlagos forrásainak számát. Sipos Balázs izgalmas és különleges témát választott: Kulturális globalizáció és amerikanizálódás mint a világkép formálója a Horthy-korszakban. A szerző felvázolja a 19. század végétől bekövetkezett változásokat (technikai-kommunikációs modernizáció, a tömegtársadalom kialakulása), megemlíti, hogy pl. az amerikai filmek nyomán Európában terjedni kezd az új életmód és stílus. Véleményem szerint Sipos Balázs szólhatott volna részletesebben is ennek a mibenlétéről, arról, hogy milyen rétegekre, mennyiben és hogyan hatott stb. Megtudjuk, hogy Magyarországon is érzékelték a változást, és hogy ambivalens módon fogadták az új helyzetet: a közvélemény egyik része mindent amerikainak tekintett, ami idegen volt, míg akadtak olyanok is, akik számára példaképpé vált Amerika. Szerencsés Károly a historiográfia mezejére kalauzol el bennünket az Egyértelműségek a magyar történetírásban, 1945-1947 c. tanulmányával. Rövid írásában több problémakört is vizsgál, elmondása szerint annak tudatában, hogy ellenzésre is találhat az olvasók körében. Elsőként arra a kérdésre keresi a választ, hogy az 1944 végén fellépő pártok demokratikusak voltak-e. Talán meghökkentőnek tűnik a válasza: nem mindegyik volt az. Érvelése szerint az MKR az SZDP és az NPP azért nem volt az, mert céljai között szerepelt a szocializmus megvalósítása. A Baloldali Blokk megalakulásakor valóban ez volt a helyzet, de azt nem szabad elfelednünk, hogy pl. az NPP sem ugyanaz a párt volt 1946 tavaszán, mint 1944 végén, ezért véleményem szerint a szer-