Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bodnár Krisztián: Milyen nemzetet, kinek és hogyan? Tanulmányok Magyarország történelméről, 1780-1948. Szerk. Dobszay Tamás, Erdődy Gábor, Manhercz Orsolya. ELTE BTK, Bp., 2012. 294 p. : [könyvismertetés] II/541

542 TÖRTÉNETI IRODALOM vó ellentmondások felvázolása (1848-ra hivatkoznak, de a 48 tagadását megszemélyesítő Ferenc Józseffel keresnek kiegyezést stb.), a ritkán hangoztatott összefüggések megemlítése. Azt gondolom, a tanulmány mindenféleképpen érdemes arra, hogy szerzője részletesebben is kibontsa a benne megfogalmazott gondolatokat. Csorba László az Egy különös ember Szóbeli jegyzékéről címet viselő művében Tolnai Gábor római emlékiratait állítja középpontba. A hithű kommunista irodalomtörténész, Tolnai 1949-ben kapott követi kinevezést Rómába, és 1987-ben megírta az emlékiratait. Itt szóba kerül a múlt „átélése" és „átírása", aminek jelen esetben több oka volt (Tolnai hiúsága, a régi állítólagos „sikereinek" felelevenítése), ugyanakkor mivel a 80-as évek közönségének is írt, ez is torzítást eredményezett. Úgy vélem, a múlt „meghamisításának" kérdésével többet foglalkozhatott volna a szerző, illetve azzal, hogy mindez — és általánosságban véve Tolnai szereplése — miként függ össze a kötet címében és előszavában megfogalmazott problematikával. Egy nyelvhelyességi hibát kiemelnék a szövegből: sajnos az olvasó az írásmű tanulmányozása közben szembesülhet a „monogramok" szó helytelen írásformájával - „monogrammok" (25.). Deák Ágnes segítségével járhatunk Pest-Buda utcáin egy rendőrügynök nyomában az 1849-50-es években. A tanulmány drámai felütéssel megadja az alaphangot, egy idézetből megismerhetjük a szabadságharc leverése után a fővárosban uralkodó elkeseredett és félelemmel telt hangulatot. A szerző rendőrségi besúgók jelentéseit vizsgálja, ami több szempontból is értéket biztosít a művének. Egyrészt kevesen foglalkoztak behatóan e dokumentumok alaposabb vizsgálatával, másrészt pedig olyan információkat tartalmaznak, amelyekre máshol nem bukkanhatunk rá (pl. emlékiratokban sem). Szintén pozitívum, hogy megtudhatjuk, milyen helyszíneken és formában élt az ellenállás az osztrákokkal szemben. Mindamellett a téma érdemes a további kutatásra, még ha kevés is a Deák Ágnes által elemzetthez hasonló jellegű forrásanyag. Dénes Iván Zoltán felteszi a kérdést: Hogyan viszonyuljunk a nyilvánvaló igazságtalansághoz? A professzor úr Bibó István nyomdokain haladva feltérképezi az 1947-es békeszerződés káros hatásait, hazai fogadtatását, és megismétli Bibó azon kitételét, miszerint az 1945 utáni helyzet kialakulásában szerepet játszottak a demokratikus legitimitás hiányai. Kiemeli viszont Benes felelősségét, helyesen kimondva, hogy a csehszlovák politikus megtévesztette a szövetségeseket. Hozzátenném, hogy egy jól megválasztott alcím hozzátehetett volna a tanulmány értékéhez, kiderülhetett volna belőle, hogy milyen témára számíthat az olvasó. Dobszay Tamás a Zalai képviselők, képviselői szerepek 1861-75 közötti változását vizsgálja. Témájának alapvetése az, hogy ekkoriban ismerkedtek meg a szereplők a parlamentarizmussal, és ezt a szituációt vizsgálja Zala vármegyére vonatkoztatva. Az írás — szerintem — legfontosabb érdeme az, hogy megmutatja a képviselői hivatás professzionalizálódását, a különböző típusok (szakértő és országos politikusok) kialakulását, amire eddig rendszerint kevés figyelmet fordítottak a kutatók. Kissé hiányoltam annak bemutatását, hogy ez a kétféle típus általánosságban milyen szerepet játszott a polgárosodásban. Erdődy Gábor azt vizsgálja, hogyan vélekedett Antall József a nemzeti elnyomás és a modernizáció dualizmusáról, a neoabszolutizmus kettős természetéről. A szerző szerint Antall Eötvös József azon véleményével értett egyet, miszerint a neoabszolutizmus nem feltétlenül volt káros, hiszen a forradalom vívmányait kisajátítva modernizált. Ugyanakkor viszont helyesen kiemeli, hogy a Habsburgok politikája összbirodalmi célokat követett. Erdődy ütközteti a pozitívumokat és a negatívumokat, így megvonja az osztrák politika mérlegét. Fónagy Zoltán Egy színházi botrány anatómiáját veszi bonckés alá. A tanulmány alcíme kifejezőbb: Adalékok a viselkedéskultúra polgáriasodásához, szerencsés megoldásnak vélem, hogy a szerző alcímet is adott munkájának. Többé-kevésbé közismert esemény Vieuxtemps belga hegedűművész 1843-as pesti kifütyülése, de Fónagy ezt is ki tudja egészíteni újabb adatokkal. Elemzi a fővárosi sajtó reakcióját (igaz, nem foglalkozhatott részletesen mindegyik orgánummal), külön kiemeli a kényszerhelyzetbe került Kossuthot, akinek szintén reagálnia kellett erre az incidensre. A szerző állítása szerint a Kossuthtal szövetségben lévő elkövetők a közvélemény megtestesítői voltak; ezt a véleményét alátámaszthatta volna részletesebben is. Pozitívum azonban annak megmutatása, hogy a közvélemény bizonyos rétegeit aggasztotta az, hogy a botrány a műveltségünkről kialakult képet is rombolja; szintén a tanulmány érdeme, hogy leképezi a normarendszer megváltozását, a magaskultúra intézményeiben kialakuló viselkedésformát. Úgy vélem, ha Fónagy Zoltánnak nagyobb tér állt volna rendelkezésére, hangsúlyosabban szólhatott volna a kultúra és a közélet „demokratizálódásáról" (megyegyűlések, színházi előadások stb.), illetve ezt összekapcsolhatta volna annak elemzésével, hogy mindez hogyan hatott ki a polgárosodásra.