Századok – 2013
MŰHELY - Pósán László: Áruminőség és vásárlóvédelem a Hanza piacain - a késő középkori porosz források tükrében II/501
510 PÓSÁN LÁSZLÓ vánnyal látták el.6 9 A Hanza-városokban az ún. Wracke tisztséget betöltő városi alkalmazott feladata volt az ellenőrzés, ti. hogy a hordókban megfelelő arányú-e a hal és a sós páclé mennyisége, vagy hogy a hordó alján és tetején is azonos nagyságú és mennyiségű heringet raktak. Különösen a szárazföld belsejében fekvő városokban, ahol a sózott hering döntően már nem a nagy-, hanem a kiskereskedelmi forgalomba, azaz közvetlenül a fogyasztókhoz került, az eladásra szánt árut sokkal szigorúbban megvizsgálták, mint a tengerparti városokban, ahol a heringkereskedelem nagy része még viszonteladók között zajlott. Thorn városa például 1490-ben azt sérelmezte, hogy Breslau (Szilézia) városában a Wracke különösen szigorú volt, mert előfordult, hogy egyetlen romlott hal miatt az egész hordót romlottnak minősítette, és azt a thorni kereskedőt, aki azt árulta, 10 garasra büntette.70 A források tanúsága szerint a heringes hordókra tett minőségi tanúsítványokkal kapcsolatosan is előfordultak kételyek. 1362. január 14-én például Wismar városa még levelet is küldött Lübecknek, amelyben a tanács igazolta, hogy az a 3 Last hering, amit Johann Wilstede lübecki kereskedő vásárolt egy wismari polgártól, a legutóbbi Szent Mihály nap előtt két héttel lett besózva.71 1393. október l-jén kelt levelében Stralsund magisztrátusa tanúsította Lübecknek, hogy a Gerhard Grentze stralsundi kereskedő által szállított 18,5 Tonne heringet a városi tanács rendelkezéseinek megfelelően sózták be, és csak azt követően került a szóban forgó kereskedő tulajdonába.72 1394-ben Wismar magisztrátusa adott ki eredetigazolást és minőségi tanúsítványt az értékesített heringről.73 A kifogott heringek tartósításánál a szükségesnél kevesebb só használata, a heringházban történő átcsomagolások során a jó és a romlott áru összevegyítése, az előírt hordóknál kisebb vagy nagyobb hordók alkalmazása mellett a középkori Hanza kereskedők egyéb kifinomult praktikákat is alkalmaztak nyereségük növelése érdekében. Voltak, akik régebben besózott halat igyekeztek frissen tartósítottként eladni. Egy 1400. szeptember 29-én kelt levélben például Posen magisztrátusa arról értesítette Thorn városát, hogy egy thorni kereskedő egy Martin nevű helyi polgárnak úgy adott el heringet, hogy azt frissen sózottnak mondta, de valójában csak a hordók tetején volt frissen tartósított hal, alulra sokkal régebbieket pakoltak.74 A kiskereskedelmi, piaci forgalomba kerülő, előírásszerűen besózott és szárított halakat értékesítés előtt, hogy kimossák belőlük a sok sót, valamint jó kinézetűek és fogyaszthatóak legyenek, vízben kellett áztatni, ami akár napokig is eltarthatott. (Bizonyos hústermékek átmosása, beáztatása, hogy frissebbnek tűnjenek, ma sem ismeretlen a kereskedelmi gyakorlatban.) A szabályszerűen tartósított hering ugyan kb. két évig megőrizte minőségét, s azt követően sem romlott meg, de bizonyos állagromlás (például 69 Lampen, A.: Fischerei und Fischhandel im Mittelalter i. m. 189-190. 70 Carsten Jahnke: Das Silber des Meeres. Fang und Vertrieb von Ostseehering zwischen Norwegen und Italien (12-16. Jahrhundert). (Quellen und Darstellungen zur hansischen Geschichte, Neue Folge XLIX) Köln-Weimar - Wien, 2000. 238. 71 HUB IV 32. sz. 72 HUB V 128. sz. 73 HUB V 140. sz. 74 HUB V 459. sz.
