Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa XX. századi történetében (Ism.: Bartha Eszter) I/261

264 TÖRTÉNETI IRODALOM társak, az élet boldogabb lett" sztálini jelmondata a kollektivizálás időszakában, amikor tömegek haltak éhen, és tömegeket deportáltak). Krausz Tamás államszocializmus-tanulmányait ez a gondolati ív fűzi össze, amelynek rendszerkritikus szemlélete és az abból levezetett Kelet-Európa fogalom — a hazai feltételrendszerben elismerésre méltó következetességgel — kutatómunkája egészén végigvonul. A történész vaskos könyvet szentelt Lenin elméleti teljesítményének és a lenini szellemi örökségnek; ennek téziseit itt most nem sorolhatom. Kiemelem azonban a kötetbe bekerült Lenin-tanulmány egyik fő gondolatát. Aki ismeri Lenin elméleti munkásságát, annak számára evidencia, hogy Lenin mennyire tudatában volt Oroszország és az orosz társadalom elmaradottságának. Forradalmi elméletét kezdetektől a világforradalomra alapozta, amely — feltételezve a világrendszer szocialista átalakulását és a nemzetközi munkásság szolidaritását — reményei szerint megoldotta volna a gazdasági-társadalmi elmaradottság nem csak Oroszországra jellemző, több száz évre visszanyúló problémáját is. Ennek elmaradásával gondolkodásában előtérbe kerültek a szocialista termelő közösségek és a társadalmi önszerveződés alternatívája a kapitalizmushoz való visszatérés, illetve azon bürokratikus, az állami tulajdonra épülő rendszer helyett, amelyet Sztálin fog majd megvalósítani. Az persze kérdés marad (de Lenin számára is az maradt), hogy mennyire lehetett volna az adott történeti feltételrendszerben — egy elmaradott országban, amelyet az összeomlás szélére sodort a világháború, tovább rombolt a polgárháború, és amelyet a Nyugat mint bolsevik államot mindenáron elszigetelni igyekezett a nemzetközi politikában és fizikailag is — egy alulról szerveződő közösségekre épülő termelési struktúrát és társadalmat meghonosítani. Sztálin rendszere sok tekintetben „pragmatikus" válasz volt egy olyan helyzetre, amikor a forradalom — eredeti célkitűzéseit tekintve — elbukott. Mindezeket a kérdéseket sajnos, fájdalmasan aktuálissá tette a rendszerváltás elmúlt húsz éve, ami éppen nem igazolta a „nyugatosoknak" azt az optimista nézetét, hogy a kelet-európai fejlődés visszatér arra az európai fejlődési pályára, ahonnan az államszocializmus „kiszakította" ezt a fejlődést. A rendszerkritikus értelmiség már a rendszerváltás pillanatában figyelmeztetett arra, hogy illúzió a centrumországok fejlődésének és intézményrendszerének normatív tételezése; a demokrácia önmagában nem vonzó akkor, amikor a többség feje fölött végrehajtott privatizáció kiszorítja a „tömegeket" a tulajdonból, és a kelet-európai feltételrendszerben a „kétharmados" társadalom nem azt jelenti, hogy a többség a középosztályhoz tartozik, hanem azt, hogy csak egy privilegizált kisebbség zárkózik fel a nyugati társadalom középosztályának életszínvonalához, miközben létrejön egy tartós mélyszegénység, a középosztály jelentős része pedig megállíthatatlanul csúszik lefelé. Ebben a helyzetben felértékelődik a demokráciával és az önrendelkezéssel szemben a biztonság és a rend utáni igény, amely elválaszthatatlanul összeforr azzal a reménnyel, hogy az emígyen megerősödött állam megvédi majd a leszakadó középosztály érdekeit és anyagi biztonságát. Az etnonacionalista diskurzusok felkarolása az új kelet-európai elitek részéről azt az illúziót erősíti, hogy a megerősödött nemzetállamok képesek megfékezni a globalizáció periferizáló hatásait. Hogy mennyire sérti a nemzeti identitást — és természetesen a nemzeti öntudatot — a periféria szembekerülése a centrummal (amely alapélményt zseniálisan megfogalmazták a magyar irodalom olyan nagyjai, mint Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond, de a sort hosszan lehetne folytatni...), azt hűen tükrözi a „magyar ugar" és a kulturális élet európai központjának számító Párizs érzelmi ütköztetése - nemcsak az irodalomban, hanem sok művész életében is. De ezzel az alapélménnyel nem állunk egyedül Kelet-Európában; csak példaként említem Alek Popov Londoni küldetés c. szatirikus kisregényét, ahol a bolgár nacionalizmus nagyon jól megfér — felső szinten — azzal a vággyal, hogy az új bolgár elit parvenü (és egyébként nagyon közönséges) tagjait, ha nem is befogadja, de legalább fogadja az angol arisztokrácia (amely célért képesek mozgósítani az elszegényedett balkáni állam minden rendelkezésükre álló erőforrásait), középszinten a reménytelen provincializmussal és azzal a fő ambícióval, hogy véletlenül se küldjék őket vissza Szófiába, alul pedig a londoni életért önkéntesen vállalt prostitúcióval és a balkáni bűnözők piti üzleteivel. (A regényt, amelyből film is készült, Krasztev Péter fordította magyarra, hűen visszaadva Popov nyelvi leleményességét és kelet-európai (ön)iróniáját.) Azt a történeti feltételrendszert, amely ide vezetett, mindenesetre tudományos igénnyel „rögzítik" Krausz Tamás tanulmányai. A kötet harmadik fejezetében egy terjedelmes és első ízben publikált elemzést olvashatunk arról a második világháború után formálódó magyar marxista iskoláról, amelynek teljesítményét nemzetközileg is Jegyezték", és amely teremtett egy olyan haladó hagyományt, amibe egyébként a szerző elméleti munkássága is beleilleszkedik. Nem tárgyalhatom itt azokat az okokat, amelyek miatt sokan az akadémiai életben is azonosítják a „létező szocializmust" (vagy akár a Kádár-