Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-Európa XX. századi történetében (Ism.: Bartha Eszter) I/261

265 TÖRTÉNETI IRODALOM rendszert) a marxizmussal mint szellemi hagyománnyal, és ezt kiterjesztik az államszocializmus egész szellemi életére is. E felfogás alapján nem is kell csodálkoznunk azon, hogy sokan az egész marxista iskolát mint oda nem illő „örökséget" kiiktatnák a magyar szellemi hagyományból. A Kádár-korszakot tehát minden eszközzel diszkreditálni kell, kimondani, hogy semmi nem úgy működött benne, mint a normatívnak tételezett Nyugaton (a fő ok a „kommunizmus", természetesen), és általában minden a hatalomnak azt a csillapíthatatlan vágyát szolgálta, hogy totálisan ellenőrizhesse a lakosságot. Szellemi téren pedig úgy lehet megmenteni a marxista iskola „megmentésre ítélt" tagjait, hogy minden eszközzel el kell határolni őket a marxista szellemi hagyománytól, és megmutatni, hogy a szívük mélyén már akkor a liberalizmussal (vagy a nacionalizmussal) rokonszenveztek. (Bár az utóbbi felfogás hívei a jelek szerint kevéssé tartanak igényt az államszocializmus szellemi nagyságaira — legyenek akár marxisták, akár a liberalizmussal rokonszenvező ellenzékiek). Krausz Tamás úttörő — és a mai viszonyok között önmagában is elismerésre méltó - kísérletet tesz arra, hogy elválassza a mindennapi politikát a történetírástól, és reflektáljon arra a kérdésre, hogy mennyiben volt marxista ennek a kiemelkedő történetíró iskolának a teljesítménye — akár azon az áron is, hogy szembementek a korszak akkor megkövetelt kurzustörténet-írásával. Egy korszak szellemi hagyományát a szemétkosárba dobni — önmagában minősíti a múlt, vagy annak egyes fejezetei kiiktatására törekvő korszakot. A liberalizmus legfontosabb hagyományai közé tartozik a sokszínűség, a más vélemények tolerálása a közéletben és még inkább a szellemi életben is. Krausz Tamás könyve az oknyomozó történetírás módszerével mutatja meg, hogy miért mennek hazánkban — és Kelet-Európában általában — másfelé a dolgok, mint ahogyan azt az egykori rendszerváltók elképzelték. Ugyanakkor örök optimistaként — vagy elkötelezett írástudóként — kísérletet tesz arra, hogy egy olyan világban és szellemi életben gondolkodjon, ahol nem a kirekesztés, hanem a racionális vita szabályai a mérvadók. A Vitás kérdéseket ezért ma könnyű minden másként gondolkodó figyelmébe ajánlani. Krausz Tamás már a rendszerváltás eufóriájában is figyelmeztetett arra a lehetőségre, hogy a kelet-európai országokban a kapitalizmus egész jól megfér a tekintélyuralmi rendszerekkel — sőt, még az sem kizárt, hogy az elitcsoportok az adott történeti feltételrendszerben csak így tudják uralmukat fenntartani. És itt érdemes megállni egy pillanatra. Miközben igaz, hogy a történelem — különösen a 20. századi történelem - fontos része a nemzeti identitásnak, és ezért a mindenkori politika általában igyekszik kisajátítani, de legalábbis befolyásolni ezt a tudományt (és általában a társadalomtudományokat), az is igaz, hogy az adott történeti feltételrendszert döntően nem a kelet-európai kis nemzetállamok, hanem a centrum hatalmi viszonyai alakítják. Az 1930-as években is a német fordulat döntötte el a kisállamok sorsát - akármilyen elképzelések éltek a magyar politikai elit fejében. Fel lehet eleveníteni akármilyen dicső múltat, lehet magasztalni a nemzeti függetlenséget, és nemzeti alaptantervbe iktatni a nyilasokat a végsőkig kiszolgáló ideológusokat (akik nem mellékesen a „zsidó befolyás" visszaszorítását követelték egy olyan időszakban, amikor már javában folyt a „végső megoldás"). Ez a „kultúrharc" azonban megkésett történelmi díszletek között folyik. Popov már idézett művében a bolgár polgármester hősiesen igyekszik igazolni, hogy a régi bolgárok már ismerték az angolvécét (ezáltal igazolva a kultúrfolényt). Csakhogy a kultúrfölény nem változtat azon, hogy a londoni küldetésből egyetlen bolgár sem kíván hazatérni az otthoni nyomorba, a Londonban tanuló szép bolgár diáklány pedig sztriptízbárban keresi meg a londoni élethez szükséges pénzt és a tandíjat... amely jövőkép egyébként a bolgár férfiakat sem kecsegteti jó kilátásokkal. A családkutató Somlai Péter egyik fontos megállapítása, hogy az emberi szocializáció egy életen át tart. Hozzátehetem: az identitások sem fixek, hanem nagyon is alakíthatók, és ez nemcsak a Facebook-nemzedékre igaz. A Hamu és gyémánt egyik antihőse egy bíró, aki a hétköznapi életben tisztességes ember, de lágerbe kerülve kiderül, hogy minden kegyetlenségre és aljasságra képes azért, hogy megmentse a saját életét. Tanulságos, hogyan próbál meg a lágerből szabadult bíró megbirkózni saját erkölcsi lealjasulásával, és hogyan próbál kialakítani magának egy új identitást. A múlt nem ismerése kétségtelenül könnyen manipulálhatóvá teszi az embereket — de a mai információs technika és a nyitott határok mellett a nemzeti identitást nem a nemzeti alaptanterv fogja meghatározni, mint ahogyan a kapitalista világrendszer erőviszonyait sem a perifériáról diktálják. A jövő tehát nagyon sok tekintetben nyitott — a múlt folyamatait pedig a kurzustörténet-írás nem segít jobban megérteni, még ha elvárásai képet is adnak a mindenkori hatalomról... Krausz Tamás könyve tehát — ha az írástudó felelősségére gondolunk — nemcsak a múltba, hanem a jövőbe tekint. Kérdés marad, persze, hogy ebben a jövőben mennyire lesz helye a rendszerkritikának - de ez a kérdés, az eddigiekben vázoltak szerint, szorosan összefügg azzal, hogy milyen irányú is valójában a kelet-európai (és benne a magyar) fejlődés. A magyar kulturális