Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Simon István: Bal-kísértés, a kádári külpolitika és a nyugati szociáldemokrácia (Ism.: Székely Gábor) I/259

260 TÖRTÉNETI IRODALOM rencsére nem váltja be a kötet előszavában jelzett ígéretét, miszerint, mivel nem lehet célja a Kádár-korszak teljes körű vizsgálata, ezért monográfiája „ideológiai, eszmetörténeti megközelítésű munka, amely lehetőséget nyújt a továbbgondolásra." (10.) Ebből a továbbgondolás lehetősége van meg, a monográfia viszont, szerencsére, az ideológiai és eszmetörténeti helyett inkább az olvasó számára jóval követhetőbb leíró,ismertető történeti jellegű. Igaz ez az ideológia- és eszmetörténeti első fejezetre is, ahol az olvasó megismerkedhet a marxizmus, a szociáldemokrácia és a kommunizmus alapkérdésivel, Bernsteinnel és Leninnel, a sztálinizmussal, valamint a weimari köztársaság válságával, Buchinger Manóval és Ignazio Silonéval, a Szocializmus folyóirat kritikai írásaival és még sok mással. Mindezt kilenc oldalon, viszont bőséges irodalom jelölésével a lábjegyzetekben. A lényeg viszont Buchingernek a Szocializmus 1934. szeptemberi számában megjelent híres, az egységfront vitában, illetve a népfront-vita előkészítésében jelentős szerepet játszó, a szociáldemokrácia és a kommunisták együttműködésének lehetőségét körvonalazó mondandója. Ebből már sejthető, mindez hogy került ide. A háttér másik vázlata az a szintén néhány oldalas ismertetés, amely az MSZMP Külügyi Osztályának szervezeti felépítését, kereteit írja le, illetve munkarendjét, kapcsolódásait a párt és az állami vezetéshez. Ezzel érthetővé válik az a keret, amelynek kitöltése tartalommal a következő fejezetek feladata lesz. A kommunista oldal után következik a szociáldemokrata, a Szocialista Internacionálé, s már közelítve a főtémához, a baloldal két irányzatának egymáshoz való viszonya, együttműködése, ennek változó képe. A második világháborútól Gorbacsovig terjed az áttekintés. Itt találkozhatunk fontos levéltári iratokkal: a Külügyi Osztály értékelései, elemzései jól jelzik a változásokat. S van egy megjegyzés is, amely szerint a folyamatok vége nem jelenthet mást, mint „... hazatérést,megtérést, a nyolc évtizede elhagyott, valamikor közös eszmei otthonba..." (31.) A közös otthon igaz, ez azonban minden volt már, csak éppen nem a nyolcvan évvel ezelőtt elhagyott, a II. Internacionálénak nevezett. E visszatéréstől azonban még messze vagyunk: a következő fejezetek, már levéltári iratokkal, néha azok teljes közlésével, illetve a Külügyi Osztály anyagaiban található külföldi újságcikkekkel a kádári külpolitika formálódását, pontosabban első igen óvatos, elsősorban keletre tekintő lépéseit követik 1956 októberétől. Az 1956-1957-el foglalkozó részben Simon új adatokkal egészíti ki a karhatalom történetét, majd a már inkább a témához tartozó igen fontos adalék következik: a szovjet, személy szerint Hruscsov kemény álláspontja a Kádárral, illetve a szovjet bevonulással szembehelyezkedő pártvezetők, Losonczy Géza és Donáth Ferenc megítéléséről, 1958 áprilisából:,,...hétpróbás csirkefogók, akiket elsőként kell felakasztani" (37.), ami legalábbis hozzájárulás Nagy Imre kivégzésének máig tisztázatlan körülményeihez. Mindenesetre árnyalja a vitát, amely Kádár egyértelmű elmarasztalásától egészen a külföldi nyomásra hivatkozással történő felmentéséig terjed ma is. Érdekes itt a munkástanácsok, illetve a szakszervezetek szerepének a megítélése, kijelölése: a dokumentumokból kiderül, hogy Kádár élesen a munkástanácsok ellen volt, amelyekben a konfrontáció lehetséges terepét látta. Ezzel szemben támogatta a szakszervezeteket. Itt jegyzetben lehetne tisztázni, ami az irodalomban keveredik: az 56 októberében felvett Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége, vagy ismét a régi és későbbi SZOT, Szakszervezetek Országos Tanácsa néven tanácskoztak, majd foglaltak-e állást a küldöttek a X. teljes ülésen, 1957. január 25-én a szakszervezetek és az MSZMP viszonyáról, pontosabban együttműködéséről? Az állásfoglalás azonban messze nem „a klasszikus kommunista szerep" ismételt vállalását jelentette. Ez ugyanis Lenin szerint az volt/lett volna, hogy a szakszervezeteknek meg kell védeniük a munkásokat saját államukkal szemben - amint azt az 1920-as szakszervezeti vitában kifejtette. Amit elfogadtak viszont, az a sztálini „hajtószíj' alárendelt szerep vállalását jelentette. Ez a felfogás tért vissza 1957 elején, amint azt Simon István pontosan jelzi a dokumentum kapcsán. (39. o.) A következő fejezet a szociáldemokráciával, illetve Magyarország nemzetközi megítélésének a változásával foglalkozik, s egy Apró Antaltól származó felütéssel kezd. Apró, az események első fázisában, még 1956 október végén, a többpártrendszer létrejöttekor pártját már „kis ellenzéki pártnak" vizionálta. Az elszigetelődés, különösen a nemzetközi be is következett, persze más jelleggel, Kádár és az MSZMP már a hatalom teljes birtokában van. Majd jön 1958-tól a változások sora, amelynek hangsúlyos és jól dokumentált része a Magyarországra látogatott holland munkapárti delegációval kapcsolatos dokumentumok 1973-ból. Az ezt követő két fejezet a 60-as években induló reformidőszakot, s benne Nyers Rezső és Kádár álláspontját, a két politikus egymáshoz való viszonyát, illetve a nyugati szociáldemokrácia