Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők (Ism.: Ormos Mária) I/230

234 TÖRTÉNETI IRODALOM nista szlogenekkel és ígéretekkel. (Czeslav Milosz: A rabul ejtett elme c. munkája nyomán használja e fogalmat.) Ügy látja, hogy a diktatúrát nem csak rákényszerítették az országra, de épült az belülről is. E magatartás egyik motívuma abban rejlett, hogy a Horthy korszakot mindenki elutasította akár baloldali volt, akár jobbról bírálta a rendszert. Az elme-rablás néhány esetét Pók konkrétan is bemutatja (Király István, Pándi Pál, Illyés Gyula, Szekfű Gyula, Hajnal István és Kodály Zoltán a kiválasztottak.), majd a cikket azzal fejezi be, hogy az 1989/90-es „csillagórát" követő várakozás a szellemi megosztottság feloldódására — sajnos — távolról sem következett be. Felveti egy másik tanulmányban Pók Attila azt a kérdést is, hogy vajon Magyarországon miért nem zajlott le 1990 után egy olyasfajta történészvita, mint amilyenre Nyugat-Németországban sor került. (Miért nem volt történészvita a rendszerváltás utáni Magyarországon?) Az egyik okot abban látja, hogy Antall József, a történész-miniszterelnök a magyar bűnök, hibák hánytorgatásával nem akarta elidegeníteni a felső-középosztályt, amelyre az új rendszert építeni szándékozott. A másik okot az képezte, hogy a rendszerváltás gátszakadásként hozta előtérbe a trianoni traumát, amelyet sosem lehetett kibeszélni, és e helyett hosszú éveken át vagy a hallgatás vagy az uralkodó osztály felelősségének hangsúlyozása volt a meghatározó. Ráadásul a zsidókérdést sem lehetett érdemében tárgyalni, és noha 1990 után sorra születtek a kérdést bemutató írások, ezeket a politikai csatazaj elnyomta, és nem jutottak el a szélesebb közvéleményhez. Mindezek tetejében a szélsőjobb kisajátította a nemzeti kérdéseket, közöttük elsősorban Trianont, és ezekre szélsőséges nacionalista, egyoldalú válaszokat adott, ami miatt történész körökben e témák jó időre „szalonképtelenné" váltak. (309.) A magam részéről hozzáteszem ehhez, hogy nem csak szalonképtelennek, de bizonyos szempontból veszélyesnek is mutatkoztak e témák, mert a történész azt észlelhette, hogy amennyiben árnyalja Tisza István szerepét és felelősségét, vagy bírálja 1918/19 szereplőit, e szélsőséges nézetek képviselőinek malmára hajtja a vizet. A vita elmaradását előidéző harmadik okként Pók azt jelöli meg, hogy a politikai mezőny gyorsan két féltekére bomlott. Az egyik oldalra kerültek a nemzetiek, a másikra a gyanús, liberális, kommunista hajlamú és nem egyszer a zsidókkal azonosított politikusok és értelmiségiek. Jött ehhez még a szociális trauma, a csalódás a várt jólétet illetően, és mindez együttesen bőséges táptalajt nyújtott a legújabb bűnbakkeresésnek. Mindent összevéve, a szerző azt gondolja, hogy összefüggés áll fenn a közép- és kelet-európai lázas bűnbakkeresés és e régió hányatott múltja között, — és e tétellel mélyen egyet lehet érteni. A kötet nagy témái mellett •— haladás, csalódás, bűn és bűnbak — található még a kötetben néhány egyéni portré olyan meglehetősen elfelejtett gondolkodókról, mint Grünwald Béla és Méray-Horváth Károly, cikket a fiatal Lukács Györgyről, értelmezést Fejtő Ferenc „ördögeiről", Ranke hazai hatásáról, amely témákat a történelem felfogása, értelmezése köt össze. És valóban, a kötet további nagy témáját a történettudomány közelmúltja és jelene alkotja. E kérdéskör nagyvonalú áttekintése „Az integráció az európai történészek szemével" c. tanulmány. A hagyományos módon készült „világtörténeteket" a szerző kevés szóval elintézi, rámutatva, hogy ezek többnyire csak Európát érintik és szerkezetileg az államok kereteiben maradnak. Részletesebben foglalkozik a modern (posztmodern) szemléletű sorozatokkal, amelyek nagymértékben kibővítik a történeti tabló látókörét (demográfia, vallás, kultúra, mindennapi élet, nemek, mentalitások stb. tárgyalása révén), ám látványosan nélkülözik a nagyhatalmi politika, a diplomácia, a háborúk és békék történetét, és integrációs elkötelezettségük ellenére kevés figyelmet szentelnek Európa középső és keleti részének. Megkülönböztet Pók az átlagostól néhány egy személyes vállalkozást, így Norman Davies „Europe. A history" (magyar kiadás: Európa története) c. művét és Jaques Le Goff: La vielle Europe et la notre" c. alkotását. Az utóbbival kapcsolatban kiemeli, hogy Le Goff szokatlan módon nem csak az európai erényeket és sikereket, de a bűnöket is „európaizálja". Kitér Pók Attila az úgynevezett „identitás-vitára" is, amely az európaiság körül zajlik, és a „kulturális euró" megtalálására irányul, valamint arra, hogy ennek érdekében mit tett eddig az oktatás és az alapjául szolgáló történelemkönyvek kínálata. Az utóbbi egyelőre nem mondható sikertörténetnek. A „Magyar kulturális örökség és európai integráció" c. cikkében a szerző mindenek előtt elhatárolja a globalizációt az integrálástól, bár elismeri, hogy a kettő nem egyszer azonos irányba mutat. Integráción gyakorlatilag az európai kulturális integrációt érti, és azt kutatja, hogy erre a magyar kultur-hagyaték és jelenlegi termés mily mértékben alkalmas. Rámutat, hogy a magyar állam többnyelvű és több vallású kultúrát hozott létre, és ezt színezték még a különböző réteg-tulajdonságos is. Ráadásul csaknem mindig megosztott volt politikai szempontból is. Nyilvánvaló, hogy e tényezők nehezítik az integrálódást. Pók biztos benne, hogy a kapcsolódást a kultúra tőle-