Századok – 2013
TANULMÁNYOK - Egry Gábor: Regionaliz mus, erdélyiség, szupremácia. Az Erdélyi Szövetség és Erdély jövője, 1913-1918 I/3
16 EGRY GÁBOR gyan visszaemlékszik Erdélybe érkezésére, sok évvel azelőtt. Posta azt állítja, hogy amikor alföldiként oda került azt mondta magának: „Kutya oláh! Elhiszem, hogy szívesen nyelnéd le ezt a szép darabját annak a földnek, melyért annyi vért adtunk. De nem adjuk, és ha százszor kell meghalnunk, hát meghalunk!" Ahogy a török sem bírta 150 évnél tovább, ügy a román „csürhe" (ez Posta szóhasználata) sem bírhatja már sokáig azt, amit a magyarok minden tudásukkal, erejükkel, akaratukkal tenni fognak ellenük. De a románokhoz való viszonyt sem mindenki azokkal a kemény szavakkal próbálta megragadni, mint Pósta. Apáthy inkább Kós évekkel korábbi Kalotaszegének eszmevilágához közeledett, amikor a Szentimrei Jenő szerkesztette Új Erdély körkérdésére válaszolt.4 1 Lényegében azt fejti ki, hogy van egyfajta közös erdélyi műveltség, ami elsősorban magyar, de ehhez hozzájárulnak szászok és „oláhok" is. Ennek a műveltségnek a nyelve is magyar kell legyen, de a nemzetiségek ehhez kapcsolódva saját nyelvüket is megtarthatják. A nemzetiségi kérdés feloldását a regionalizmuson keresztül kísérli meg, azt fejtegetve, hogy nem csak az erdélyi magyarok mások, mint a budapestiek (bár ettől még magyarok), hanem valójában a szászok sem németek és a románok sem románok. Ez utóbbi kapcsán egyenesen azt állítja, hogy az oláh elnevezés nem lekicsinylő, hanem éppen a lényeget ragadja meg, azt, hogy az erdélyi hagyományokban élő románok valójában nem románok, amit ők is be fognak látni, ha kigyógyulnak „Dákorománia" álmából. Ezzel együtt Apáthynak a románok román nemzeti létét tagadó álláspontja is eltávolodást jelent a háború előtti programtól. Mindenesetre kijelenthető, hogy az Erdélyi Szövetség azon vezetői, akik 1913-14-ben még a nemzeti demokratizmus alapján állva próbálták részben ellensúlyozni Bethlen és társai szupremációs nemzetiségi politikájának olykor súlyosan diszkriminatív elemeit, a háborús sokkból ocsúdva lényegében elfogadták partnereik korábbi kiindulópontját és a magyar politika elsődleges céljává immár az Erdély feletti uralom biztosítását tették. Ez persze nem jelentette minden ellentét megszűnését, különösen nem a választójog területén, de a románokhoz való viszonyban sem. Az előbbi kapcsán Apáthy és a Függetlenségi Párt továbbra is kiállt a nagymértékű kiterjesztés mellett, míg Tisza és a vele ebben a kérdésben lényegében egyetértő Bethlen és társai, a magyar többséget féltve, kevés engedményre lettek volna hajlandóak.4 2 Az utóbbi kapcsán viszont az előbbiek immár olyan, később ismertetendő diszkriminatív politikai gyakorlatokhoz adták volna hozzájárulásukat, melyek a háború előtt még elképzelhetetlenek lettek volna. 41 Apáthy István válasza az erdélyi közműveltségre vonatkozó körkérdésre. Új Erdély, 1. évf. 8. sz., 1918. március 9. 42 Vö. Varga Lajos: Kormányok, pártok és választójog Magyarországon 1916-1918. Budapest, 2004., A függetlenségiek érvelésének lényege megegyezett a korábbi programtervezet gondolatmenetével. Amint az Paál Árpád egyik vonatkozó leveléből kiderül, úgy számoltak, hogy a meglévő választójog és a választókerületi beosztás valójában a magyarok lakta vidékeket, mindenek előtt a Székelyföldet érintik hátrányosan. Paál szerint 1874-hez képest az 1913-as törvényi szabályozás felére csökkentette a választójogosultak számát. Ezért a jogkiterjesztést mindenek előtt a magyar választójogosultak számának emeléseként értelmezték. Lásd Paál Árpád levele Apáthy Istvánhoz, 1917. szeptember 27-én. OSZK Kézirattár, Quart. Hung. 2456. 144. f.
