Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Gyáni Gábor: A posztmodern és a magyarországi történetírás I/177
178 A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE elsősorban a (történeti) ismeretről való tudásnak felel meg, amely azt tudakolja: mi módon keletkezik a tudományos tudás, és milyen funkciót tölt be a történeti tudat a különféle csoportidentitások megteremtésében és éltetésében. A posztmodern, ezek szerint, nem egy meghatározott történetírói irányzatot vagy iskolát jelöl, hanem arra a szellemi érzékenységre utal, amely sokféle alakban nyilvánul meg és változatos elméleti premisszákkal fonódik össze. Hazai reakciók a posztmodernre A magyarországi történeti gondolkodást alig érintette meg ez ideig a posztmodern elméleti hatása. Talán éppen azért alakult így a dolog, mert nem létezik Magyarországon érdemi történetelméleti kutatás és gondolkodás. A helyzetet jól mutatja, hogy Heller Ágnes angolul 1982-ben megjelent, azóta magyarul is kiadott történetelméleti munkája tekinthető az egyedüli átfogó teoretikus műnek, amely magyar tudós tollából származik.3 Heller könyvének éppúgy nem volt, a magyar nyelvű megjelentetés után sem, érezhető hatása itthon, mint ahogyan John Lukacs történetelméleti munkájának sem, amikor megjelent magyar nyelven.4 Ami a kutató, az empiricista történészek5 elméleti érdeklődését, ezzel összefüggő diskurzusát illeti, legjobb esetben is csak visszafogott kíváncsiság mutatkozik bennük a posztmodern iránt; rosszabb esetben — és ez a gyakoribb — a lesajnálás, az utálkozás, a megbélyegzés, és a kiátkozás hangja szólal meg vele kapcsolatban. Az öntudatosan vállalt elméleti tájékozatlanság, az ez irányú érzéketlenség szolgál ehhez kedvező táptalajul, ami a legtöbb hazai történész szemében erényként hat. „Mi nem spekulálunk, hanem végezzük a dolgunkat, szorgalmasan kutatunk, hogy feltárjuk a múlt valóságát és igazságát" - szól a jól ismert történészi hitvallás. Három ily értelmű megnyilatkozást mutatok be a következőkben, hogy érzékeltessem a helyzetet; mindegyik a velem folytatott polémiákból való. Annak ellenére szállt hadba (2003-ban) Pritz Pál „a múló divat taraján sikereit szűk körben arató posztmodern történetírás" ellen, hogy magabiztosan hirdette: „bár korunk emberét sokan szkepszisre nevelik, s a tömegoktatás is kedvez terjedésének - számos ok folytán nem kell tartanunk" a posztmoderntől.6 Azért nem jelent szerinte ténylegesen veszélyt a posztmodern, mert remake csupán; Karl Lamprecht már a századelőn, Carl L. Becker pedig az 1920-as években megelőlegezte a szkeptikus történetszemléletet. De mint tudjuk, nem következett semmilyen világrengető dolog ezekből a kezdeményezésekből sem. Különben is, szól tovább a gondolatmenet, ha néha akad egy-egy hazai szószólója a posztmodernnek, mint Gyáni Gábor, amikor az illető történeti munkát kezd írni, azon Press, Cambridge, Mass., 2004.; Galium G. Brown: Postmodernism, for Historians. Pearson, Harlow, 2005.; Simon Gunn: History and Cultural Theory. Pearson, Harlow, 2006. 3 Agnes Heller: A Theory of History. Routledge and Kegan Paul, London, 1982.; Heller Agnes: A történelem elmélete. Múlt és Jövő, Bp. 2001. 4 John Lukacs: A történelmi tudat avagy a múlt emlékezete. Ford. Komáromy Rudolf. Európa, Bp. 2004. 5 A kifejezés Munslowtól származik. Alun Munslow: Deconstructing History, i. m. 6 Pritz Pál: Történetírásunk egynémely problémája. In: Pritz Pál: Az a „rövid" 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Magyar Történelmi Társulat, Bp. 2005. 33.
