Századok – 2013

A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Ormos Mária: Lehet-e magyar történelmet írni egyetemes történelem nélkül? I/167

171 A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE és igazságtalan, mint sokkal inkább nevetséges volt. Iskolázással szaporítani lehetett a képzett nemzetiségi értelmiséget, de ez nem idézte elő elképzeléseik mérséklését, hanem eszközöket adott a kezükbe. Azt a helyzetet, amelybe Magyarország az első világháború előtt és alatt belekerült, nemzetközi ismeretek és elemzések nélkül nem lehet megérteni. Ehhez fel kell térképezni a nagyhatalmak érdekkörét, potenciálját, szándékait, és azt is, hogy a kis nemzetek, amelyek kapcsolódtak hozzájuk, mit vártak a háborútól és milyen taktikát folytattak követelményeik kielégítése érdekében. A magyar politikai osztály tagjainak fogalmuk sem volt róla, hogy nemzetközi méretekben és értelemben mi fortyog a fazékban, de ettől a fazék még rotyogott. A nyugati szövetségeseket valójában a németkérdés érdekelte igazán, és ehhez képest sokáig nem is törődtek azzal, hogy vajon mi lesz Ausztria-Magyarország különféle alkotóelemeinek a sorsa. Akkor kezdtek érdeklődni a csehek, lengyelek és mások ügyei iránt, amikor kiderült, hogy Ausztria az új császár, Károly kezdeményezése ellenére képtelen megválni német szövetségesétől. Az úgynevezett Sixtus-levelek francia közzététele sorsfordulatot jelzett az Ausztria-Magyarországgal kapcsolatos szövetséges politikában. Annál is inkább, mert a francia vonalat követték az angol külügyben, és hamarosan Wilson elnök is arra a következtetésre jutott, hogy a szláv érdekeket Közép-Európában minél jobban ki kell elégíteni, már csak azért is, hogy útját lehessen állni a pánszláv gondolatnak. Voltaképpen egyetlen szerencsénk abban állt, hogy mind Wilson, mind európai partnerei (Clemenceau és Lloyd George) mereven ellenezték, hogy az északi és a déli szlávok akár csak egy ponton is találkozzanak egymással. Valahogy úgy gondolkodtak, hogy ezt a két csoportot annak idején, a 9-10. században a magyarok választották ketté, és a legjobb, ha ez így is marad, mert különben túlságosan nagy erőt lennének képesek kifejteni. A magam részéről, néhány optimista kolléga álláspontjával ellentétben, egyáltalán nem hiszem, hogy ennek a siralmas szituációnak lett volna magyar megoldása. Magyarország helyzete semmiben sem hasonlított a felemlegetett ellenpéldára, a sikeres vagy legalább nem teljesen sikertelen török katonai erőfeszítés körülményeire. A törököknek volt saját nemzeti hadseregük, óriási tengerparttal rendelkeztek, egyetlen kisállammal, Görögországgal álltak szemben, a hátukat le tudták védeni, és ráadásul az angol és a francia politika homlokegyenest opponálta egymást a török kérdésben. Magyarország hadereje viszont egy olyan birodalmi omlett részét képezte, amelyből egy skót kutató szerint a tojásokat nem lehetett kiszedni, körbe volt zárva ellenfelekkel, amennyiben Ausztriát sem lehetett már barátnak vagy barátságosnak tekinteni, és a nagyhatalmak egyike sem volt képes a minimális érdekvédelemre. Lloyd George és Nitti olasz miniszterelnök tett erre halvány kísérletet, de saját külügyminisztériumuk visszavonulásra kényszerítette őket. Nem hiszem tehát, hogy a Párkák kezét le lehetett volna fogni, ám ez mégsem jelenti, hogy az új magyar kormányzóerők helyesen jártak volna el. A jó szándékot, a hiszékenységet, a naivitást lehet éppen egy erkölcsi skálán értékelni, de ilyen erényekkel nem lehetséges jó politikát kifejteni még békeidőkben sem. A Népköztársaság elhatározott ugyan számos helyeselhető lépést, a