Századok – 2013
MŰHELY - Gyarmati György: A Restaurációból konszolidációba vajúdó Kádár-rendszer egy epizódja VI/1581
1592 FIGYELŐ olyan ügy — ide értve Marosán György most nem érintett menesztését is19 — amely Kádár számára valaminő aktuális kongresszusi kellemetlenséget jelenthetett volna.20 Egy esetleges, Rákosival konkuráló személyes számvetésben még úgy is könyvelhetett, hogy ő fele annyi idő alatt és — a mérséklődés trendjét figyelembe véve — felényi intenzitású terrorral véghezvitte azt, ami elődjének évtizedes vezérkedés során sem sikerült, sőt a rendszer bukását előidézőén vallott kudarcot. Kádár úgy stabilizálta öt év alatt a kommunista uralmi mechanizmust, hogy nem csupán a Rákosi idejében garázdálkodó politikai rendőrséget zabolázta meg, gyűrte maga alá, hanem az időközben szinte teljes körű egzisztenciális és rendszerfüggésbe regulázott, „államosított társadalmat” is. Miközben a vizsgálat anyaga Rákosit és Gerőt exponálja főszereplőkként, a kötet egésze legalább annyira szól Kádárról, mint kommunista pártvezér elődeiről. Kádár nem hajuknál fogva előrángatott gyanúsítottakat állított pellengérre, hanem az országkormányzás legfelső posztjain állott ámokfutókból csinált — immár a teljes pártvezérkar számára is kötelező — bűnbakokat, a konszolidációs önlegitimáció érdekében. Ez egy jól időzített és a maga nemében jól koreografált politikai színjáték volt. Mondhatnók úgy is, hogy ez volt a második — s immár vértelen — „bevezetés a kádárizmusba.”21 A korábbi évtizedben elszenvedettekhez képest ehhez akkor — státusuktól, habitusuktól függően — akár még a társadalom párton kívüli nagyobbik halmazából is lehetett azokra számítani, akik számot vetettek a levetkőzhetetlen rendszerkényszerrel. Mindehhez csak literátori fantázia tud „elbocsátott légiót” vizionálni: egy centuriánál alig voltak többen, s ennél is esetlegesebb, hogy közöttük mennyi volt — mennyi maradt az utókorra — a „történelmileg jegyzett név”.22 Mert bizony érdemlegesen megrövidülne a 19 Némethné Vágyi Karola - Sípos Levente'. A Marosán-ügy 1962-ben. Múltunk, 1994. 1-2 sz. 203-256. 20 Noha egy korabeli ügynökjelentés tudni vélte, hogy „a KB tagjainak 75%-a kimarad a régiekből” („Erdélyi” 1962. szeptember 3. ÁBTL 3.1.2. M-22.879/4.), a korábbi, VII. kongresszuson megválasztott 71 fős Központi Bizottságból összesen 11-en maradtak ki (15%), és úgy lett 19 új tagja a most megválasztott Központi Bizottságnak, hogy a pártgrémium létszámát 81 főre emelték. Ennél minden korábbi kongresszuson nagyobb — átlagosan kétszer nagyobb — volt a fluktuáció. Cinizmust sem nélkülözve volt inkább realista a Legfelsőbb Bíróság bírája, M. L., aki szerint „az őszi pártkongresszustól igen nagy személycserét várnak az emberek, a rákosisták végleges menesztését”, mindazonáltal „lehetetlen változás, vagy legalábbis számottevő változás ott, ahol azok döntik el, hogy saját magukat menesszék-e vagy sem, akik a pártkongresszus résztvevői”. „Kristóf” ÁBTL 3.1.2. 40.350/3. 21 Lásd erről, Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba. 1956-os Intézet - L’Harmattan, Budapest. 2011. 22 Ugyancsak kérdéses az elbocsátott légió emlegetése, ha a menesztettek új munkaterületeit pásztázzuk. Szó sem volt szélnek eresztésükről. Egy részüket (nagy)vállalatokhoz irányították, nemkülönben érdemi pártmegbízhatóságot kívánó „személyzetisnek”, számosán az idegenforgalom, a könyvkiadás, a sajtó, valamint az akkor felfutóban lévő és „káderigényes” televízió különböző pozícióiba delegáltattak. A szűkebb értelemben vett párthatalom apparátusából kerültek annak — korántsem perifériális — holdudvarába, a korabeli tömegkommunikáció, a szintén szigorúan ellenőrzött nyilvánosság őrhelyeire. Az említett területek korántsem voltak olyan „kádertemetők”, mint mondjuk bizonyos minisztériumi háttérintézetek vagy akadémiai kutatóhelyek, utóbbi intézményekben viszont a menesztettek kisebb hányada kezdhetett új egzisztenciát. S ahogy az ilyen esetekben történni szokott, alkalmasint azokat a személyi mozgásokat is a „rákosisták” elleni tisztogatási ambícióval magyarázták, amelyeknek valójában nem ez volt a kiváltója.
