Századok – 2013
MŰHELY - Gyarmati György: A Restaurációból konszolidációba vajúdó Kádár-rendszer egy epizódja VI/1581
FIGYELŐ 1591- Azáltal viszont, hogy Rákosi (és Gerő) peresített számonkérése — több tényező sajátos kombinációjának eredőjeként — célszerűtlennek bizonyult, az ún. ötvenes évek „lezárása” minél gyorsabban, minél kisebb nyilvános konfliktuspotenciál-gerjesztéssel, és csak egy behatárolt kört érintően lett/maradt kívánatos. Szó sincs arról, hogy — akár csak Rákosira vonatkoztatva — őt ismerő kortársainál manapság jobban bele lehetne látni Kádár János fejébe, akkori gondolataiba. Melléfogás lenne azonban lebecsülni észjárásának kacifántosságát, vagy éppen az adott tárgykörrel tágabban összefüggő dolgok körültekintő mérlegelésére való képességét. A történteket egy év múltán — Feitl István kommentárjában — „Kádár János legszebb nyarán” már maga az érintett helyezte egészen más kontextusba. 1963 júliusában párt- és kormányküldöttség élén tett háromhetes látogatást a Szovjetunióban, ahol nem hivatalos programjának részeként, s nem eltervezetten —- egy alkalmi sportdiplomáciai vacsorán — elegyedett „beszélgetésfélébe” Averell Harriman amerikai külügyminiszter-helyettessel. Utóbbi hozta szóba az 1956 vége óta az USA budapesti követségén tartózkodó Mindszenty József prímásérsek rendezetlen helyzetét, amire a magyar első titkár úgy reagált, hogy „nekünk 1956-tól összesen két kérdésünk maradt nyitva, ... az egyik Mindszenty, a másik Rákosi. De hát — mondom —, a magyarok ravasz emberek és csalafinta módon oldották meg ezeket is: az egyiket odaadták az amerikaiaknak, a másikat a szovjeteknek, és ők vígan élnek.”17 Még a szöveg közreadója is megjegyzi, hogy ez a fajta székely góbéság diplomáciai közegben inkább bárdolatlanság. Ezen túlmenően tárgyilag is hibádzik. Kimaradt a felsorolásból Nagy Imre, akit maga segített át az örökkévalóságba. Légió helyett centuria és a tét nélküli „győztesek kongresszusa”. A kötetben megelevenedő procedúra az MSZMP soron következő kongresszusára való felkészülés része volt. Semmi ördögtől való nem volt abban, hogy előtte Kádár rendet rakjon saját pártja háza táján, ráadásul úgy, hogy a politikai nagytakarítás ambíciója jól kisakkozottan vált behatárolttá. A néhány tucatnyi, célzott „elbocsátó szép üzenet” elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy világosan értésére adja mind a pozícióikban meghagyottaknak, mind az újonnan a KB válogatottba kvalifikáltaknak, hogy ki az úr abban a pártban, amely éppen „lerakta a szocializmus alapjait.” Az 1962. november végén rendezett kongresszust pozícióikban megérők már Kádár pártjának tagjaként lehettek a politikai aratás részesei. Noha valóban túl voltak a restauráció kínkeservein, s — Huszár Tibor formuláját kölcsönvéve — a konszolidált „kádárizáció” üzembe helyezése volt napirenden, ugyanő összegzi úgy az újraszámozás szerint VIII. pártplénumot, hogy az „egy funkció nélküli kongresszus” volt.18 A rendszerlegendáriumban rögzült számontartottságához képest a lefokozás meghökkentőnek tűnhet, mégis megszívlelhető: annyiban lett az valóban tét nélküli, hogy azt megelőzően elintéződött szinte minden 17 Feitl István: A csúcs felé. Megjegyzések egy először publikált Kádár-beszédhez. Eszmélet. 18-19. szám. (1993.) 6-27. 18 Huszár Tibor-, i. m. 2. 102-104. old. A következő év elején egy korabeli ügynök — Révész András szociáldemokrata, valamint Futó Dezső volt kisgazda politikusokkal való beszélgetéseit rögzítve — „szürke kongresszusnak” írta le a szóban forgó rendezvényt. „Erdélyi” jelentése, 1963. január 30. ÁBTL M-22.879/4.
