Századok – 2013
MŰHELY - Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947 VI/1561
FIGYELŐ 1565 ni brutális fellépés önmagában is jogszerűtlen lett volna. Ezzel szemben a korabeli hadijog12 nem tiltotta az ellenséges fél harcosainak kivégzését abban az esetben, ha azok nem viseltek egyenruhát, illetve megkülönböztető jelzést, nem álltak felelős vezető parancsnoksága alatt, fegyvereiket nem nyíltan viselték és nem tartották be a nemzetközi egyezményekben kodifikált háborús viselkedés normáit. Ennek értelmében a világháború folyamán minden hadsereg kivégezhette és általában ki is végezte azokat a személyeket, akik a partizán harcmodort választották és fenti kritériumoknak nem feleltek meg. A hadijog azonban nem engedélyezte a kivégzést pusztán gyanú miatt, a túszok kivégzését pedig csak abban az esetben tette lehetővé, ha azt az ellenség jogsértő tevékenysége indokolta, és a megtorlás a másik fél jogsértésével arányban állt. Falvak öncélú felgyújtása és a lakosság lemészárlása nem volt megengedett.13 Ennek ellenére német részről kezdettől fogva úgy kívántak hadat viselni a Szovjetunióval szemben, hogy ezeket a szabályokat megszegik. Megengedték, sőt adott esetben előírták a kollektív büntetések alkalmazását, túszok és gyanúsak kivégzését. Ebben sajnos a magyar szövetségesek mindenütt partnernek bizonyultak. Krausz szerint a partizánok üldözésének semmilyen „akceptálható nemzetközi jogi alapja” nem volt. Ebből az olvasó csak arra következtethet, hogy nemzetközi jogi szempontból a német hadseregnek minden elfogott partizánt haza kellett volna bocsájtania. Krausz logikája szerint minden német és magyar katona, aki részt vett a partizánellenes hadműveletekben, egyúttal háborús bűncselekmények elkövetője, hiszen a partizánokkal szembeni fellépés is megengedhetetlen, hiszen a háború maga is jogtalan volt. Nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet abszurd. Krausz összekeveri a „Ius in Bello” (hadijog) és a „Ius ad Bellum” (háborúhoz való jog) fogalmát. Az igaz, hogy különböző nemzetközi egyezmények elvileg tiltották a katonai agresszió alkalmazását, de ez teljesen független attól, hogy fegyveres konfliktus esetén a hadijog betartása attól függetlenül kötelező volt a felek számára, hogy agresszorként vagy áldozatként kerültek ebbe a helyzetbe. Krausz azzal is érvel, hogy mivel a Wehrmacht (és a Honvédség) nem tartott be semmilyen nemzetközi jogi egyezményt, ezért velük szemben a partizánharc jogi megalapozottsága kétségbevonhatatlan. Sajnos itt összekeverednek morális és jogi szempontok. Nyilvánvaló, hogy morális értelemben elvitathatatlan joga mindenkinek ellenállnia az agresszorral szemben, de az is nyilvánvaló, hogy ezt az ellenállást a háborús jogszabályoknak megfelelően kell folytatni akkor, ha az érintettek maguk is e jogszabályok hatálya alá kívánnak tartozni. Tehát megkülönböztető jelzést kell viselniük, felelős parancsnok vezetése alatt kell állniuk, fegyvereiket nyíltan kell viselniük, a hadi szokásokat és törvényeket figyelembe kell venniük.14 12 Az 1899-es illetve 1907-es Hágai Egyezmény. 13 A hadijog kérdésének legalaposabb bemutatására lásd Andreas Toppe: Militär und Kriegsvölkerrecht: Rechtsnorm, Fachdiskurs und Kriegspraxis in Deutschland 1899-1940. Herausgegeben in Verbindung mit dem Institut für Zeitgeschichte. München 2008., valamint speciálisan a Wehrmacht Főparancsnoksága ellen indított nemzetközi eljárásra Jörg Friedrich-, Das Gesetz des Krieges. Das deutsche Heer in Russland 1941 bis 1945. Der Prozeß gegen die Oberkommando der Wehrmacht. München-Zürich 1993. 14 Az 1907-es hágai egyezmény l§-a.
