Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Stark Tamás: A hosszú út az "idegen" zsidók galíciai deportálásához VI/1461
1482 STARK TAMAS le, mivel a 19. század végén és a 20. század elején a romániai és az oroszországi pogromok elől sok ezer „keleti” zsidó menekült Magyarországra. Az új jövevények száma azonban a kivándorló zsidók számánál lényegesen kevesebb lehetett. A keleti zsidók évszázada tartó beözönlésének tétele olyan jól hangzott a vesztes háború utáni, bűnbakokat kereső közéletben, hogy a korszak meghatározó politikusai, közírói el akarták hinni, és ezért el is hitték. A magyarországi zsidóságnak az asszimilációs hajlandóság alapján két fő csoportra való bontásával alakult ki az antiszemitizmus azon formája, amely a magyar közéletet a két világháború között jellemezte, és amely az 1941-es deportálás ideológiai hátteréül is szolgált. Ennek a kormányzati szintre emelt „mérsékelt” antiszemitizmusnak az volt a — lényegében a német megszállásig érvényben lévő — üzenete, hogy a megmagyarosodott őslakó zsidókat nem fenyegeti veszély, de a Magyarországon illegálisan tartózkodó, valamint az asszimilációt elutasító, a társadalmi rendre is veszélyt jelentő „idegen”, „galíciai” zsidók nemkívánatosnak számítanak az országban. Ezt az elvet a korszak meghatározó politikusa, Teleki Pál egészen konkrétan így fogalmazta meg egy 1921-es amerikai előadókörútján: „Azt szeretném mondani, hiba lenne azt gondolnunk, hogy a valóban meglévő és Magyarországon még mindig létező zsidóellenes mozgalom a zsidó vallás és általában a zsidóság ellen irányul. Ha történészként kellene ezt jellemeznem, akkor inkább 'Galicia-ellenes mozgalomnak ’ nevezném. Sokkal inkább a bevándorlással és a nemzet ellen forduló külföldiek csoportjával szembeni ellenállás kérdése ez. Túl későn ismertük fel a bevándorlás veszélyeit... A magyarországi bolsevizmust ezek a külföldiek irányították.”50 Ebből a gondolatmenetből azonban szükségszerűen következett annak felvetése, hogy az asszimilációt visszautasító „keleti” vagy „keleti eredetű” tömegeknek a végleges leválása a beolvadó zsidóságtól „megoldaná” a zsidókérdést. Szekfű Gyula „Három nemzedék és ami utána következett” című könyvének 1934-es kiadásában megértéssel ír a cionizmusról, és arra utal, hogy a magyarsággal nem azonosuló zsidóság önkéntes palesztínai kivándorlásával megnyílna az út az itt maradó zsidóság teljes asszimilációja előtt. Egy másik történész, Mályusz Elemér békés megegyezéssel bocsátaná el a nemzetből azokat, „akik szívükben nem érzik egészen magyaroknak" magukat.51 A kivándorlás elősegítését javasolta a népiek köréhez tartozó Németh László, a maradóktól pedig teljes beolvadást kért. A konzervatívok, fajvédők és népiek nézetei a zsidóságról sok mindenben különböztek. A „keleti zsidóság” szerepét azonban lényegében hasonlóan értékelték. Úgy látták, hogy a 19. században még ígéretesnek tűnő asszimilációs folyamat a „keleti zsidók” beözönlése miatt akadt el. Konszenzus volt azzal kapcsolatban is, hogy a „galíciai” zsidók nemkívánatosak az országban és kivándoroltatással vagy egyéb módon meg kell szabadulni tőlük. 50 Idézi W. Pietsch: i. m. 47. 51 Mályus Elemért idézi Gyurgyák János: i. m. 305.
