Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Stark Tamás: A hosszú út az "idegen" zsidók galíciai deportálásához VI/1461
1480 STARK TAMAS Miniszterelnökként az ország újjáépítését végrehajtó Bethlen István is óvatos volt és távolságtartó, akárcsak Klebelsberg. Véleménye szerint mindenkit magyarnak kell tartani, aki a magyarsággal érzelmileg, nyelvileg egybeolvad. A zsidókérdés megoldását az asszimilációban látta. Szekfű Gyula szkeptikusabb volt Bethlennél és Klebelsbergnél is. „Három nemzedék”, valamint „Magyar Történet” című műveiben kifejtett nézetei szerint a hazai zsidóságon belül csupán elenyésző kisebbséget képez az a csoport, amely teljesen asszimilálódott a magyarsághoz. Szerinte a 19. században meginduló asszimilálódási folyamatot a bevándorlás akasztotta meg. „A probléma súlypontja ebben a korszakban is a keleti bevándorláson volt, mert amiként Széchenyinek nem sikerült ezt megakasztania, hasonlókép sikertelen maradt Deák Ferenc fáradozása is. [...JA 48 előtti 241.000 főnyi zsidóság száma 1870-ben már 550.000-re, 1890-ben 713.000-re, 1900-ban 831.000-re nőtt meg. 1914-ben elérte a 935.000-et. Ez a zsidó lakosság lesz elsősorban rezervoárja a fejlődő magyar kapitalizmusnak... Világos volt azonban, hogy ily nagy tömegek áthasonulását egy nemzet sem tarthatja megvalósíthatónak... Pedig kisebb tömegek esetén az asszimiláció lett volna a liberális magyarság gondolata...” - írja a Magyar Történet V kötetében.46 Szekfű a „Három nemzedékiben drámai hangon ecseteli, hogy a magyar zsidóság egyre nagyobb részét kitevő, Galíciából, Oroszországból, és Romániából érkező új bevándorlók csak névlegesen magyarosodtak. Nem követték a már régebben itt lakó és asszimilálódott — vagy asszimilálódni akaró — zsidók példáját, hanem a dekadencia útjára léptek, és elsősorban ebből a rétegből kerültek ki az 1918-1919-es forradalmak szervezői, vezetői és támogatói. Szekfű a már meggyökeresedett zsidóságra is erősen ható „galíciailengyel zsidó szellemet” okolta a magyar kapitalizmus legfőbb hibáiért. Vádló szavai ellenére azonban, konzervatív mentalitásából adódóan, Klebelsberghez hasonlóan ő is ellenzett minden olyan fellépést a zsidóság ellen, amely a jogegyenlőség megsértését jelentette volna. Teleki, szakítva a liberális kor felekezeti besorolásával, úgy vélte, hogy a zsidóság nemzetiség, később pedig már fajnak tekintette a zsidóságot. Szekfűhöz hasonlóan ő is úgy látta, hogy a zsidóság két, egymástól jól elkülöníthető részre bomlott: egy asszimilációra hajló kisebbségre és egy, a nemzeti célokkal nem azonosuló, abszolút többséget alkotó részre.47 Teleki úgy vélte, hogy az asszimilálódott zsidóknak a magyarsággal együtt kell védekezniük az önálló zsidó politikát folytató, nem asszimilálódó zsidósággal szemben. 46 Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar Történet V Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936. 552-554. 47 Teleki az asszimiláció és a disszimiláció követői között kialakult aránytalanság kialakulásáról egy 1926-ban elmondott beszédében a következőket mondta: „A zsidókérdés is asszimiláció kérdése. Évszázadok óta volt egy nemzetien gondolkodó, értékesen munkálkodó s asszimilálódó zsidóságunk. De az utolsó évtizedekben Oroszországból, Romániából és Galíciából a bevándorlás sokszorosára nőtt. Az asszimilálatlan nemzetietlen, sőt nemzetellenes zsidóság túlsúlyba került, először számszerűleg, majd egyes foglalkozásokban is, mint sajtó, irodalom. Simulékonyan militáns kozmopolitizmusa aláásta az intelektuelek gondolkodásmódját, és kikezdte az állam pilléreit, s közvetlen a háború után következő időkben a zsidó gondolat kohéziós ereje a nemzeti gondolattal szemben erősebbnek bizonyult.” Tilkovszky Lóránt: Teleki Pál. Legenda és valóság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1969. 78.
