Századok – 2013
KÖZLEMÉNYEK - Vörös Boldizsár: „Nagy Péter 1703 és 1710 között tizenkilenc ízben küldött tüzértiszteket Rákóczinak és két ízben ágyúkat". Propagandisztikus történelemhamisítás a szovjet-magyar jó kapcsolatok megalapozása érdekében I/131
144 VÖRÖS BOLDIZSÁR lékeit, ezért közlünk a magyar olvasóval előtte eddig ismeretlen tényeket, dokumentumokat, idézeteket [!]. A magyar-orosz történeti kapcsolatok tanulmányozása új fejezetet nyit meg a magyar szellemi életben. Mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy e kutatások megbecsülhetetlen hasznot nyújthatnak a demokratikus magyar kultúra ügyének."3 5 A Rákóczi és az oroszok kapcsolatáról megalkotott kitaláció, illetve az ezt bemutató Illés-szöveg — amelybe szerzője, ellentétben a Rákóczi születésnapja című írást közzétevő Kárpáti Auréllal, nem illesztett nyíltan kifejtett magyarázatot arra vonatkozólag, hogy mi a konkrét aktuálpolitikai célja cikkével — ebben a kötetbeli összefüggésben egy, a további évtizedekre is meghatározó, sajátos kanonikus értelmezést3 6 nyert: ekkor vált egyértelműen a 20. századi „szovjet-magyar barátság" történelmi előzményévé, a kapcsolatot megelőlegező-legitimáló hagyományává. A könyvben e kitalációt nemcsak a bukott uralkodó politikai csoportok történelem-manipulálásait elítélő, ezekkel szemben pedig az Illés és Fogarasi által bemutatott új adatok kétségbevonhatatlan valóságosságát hangsúlyozó előszó hitelesíthette, hanem az is, hogy a soha nem létezett figurák (Morozov, a Rákóczit védő tüzértisztek) és a fiktív forrásszövegek (Rákóczi levelei, Morozov naplófeljegyzései) egykor ténylegesen élt személyek (I. Péter, II. Rákóczi Ferenc, Esze Tamás vagy például más, e kötetbeli írásban: Alekszandr Herzen), megtörtént események (például Kossuth és Herzen találkozása) és valódi dokumentumok (például Herzen emlékiratai) között jelentek meg. Ahhoz, hogy e képzelet szülte elemeket a közönség valóságosként fogadja el, hozzájárulhatott a kötet kiadójának neve is: a munka tanulmányozói ugyanis arra gondolhattak: a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság által közrebocsátott összeállításban csakis gondosan ellenőrzött történelmi adatok kaphattak helyet. Illés Béla kitalációja tehát sajátos továbbépítése volt a szovjetunióbeli magyar kommunisták II. világháborús németellenes propagandájában felhasznált egyik legfontosabb magyar történelmi hagyománynak, a Rákóczi-szabadságharcénak. A szerző ehhez kapcsolódva törekedett népszerűsíteni az oroszokat, a Rákóczi védelmében a magyar szabadságért életüket áldozó tüzérek ábrázolásával3 7 főleg a katonákat, azt igyekezve bebizonyítani a háborúban vesztes Magyarország a korábbi évtizedekben erőteljes szovjetellenes propagandával meg-35 Fogarasi B. - Illés B.: Előszó. I. m. 5-6. 36 Vö. ehhez pl. Gyáni Gábor: A kollektív emlékezet két formája: hagyomány és történeti tudás. In: Uő: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Nyitott Könyvműhely, Bp. 2010. 89-93. 37 Egy 1950-es írásában azonban Illés Béla bemutatta az eset egy, az általam elemzettektől kulcsfontosságú elemeiben eltérő változatát, ezzel lényegében hiteltelenítve a Rákóczi védelmében életüket áldozó orosz tüzérekről közreadott, e munkámban vizsgált szövegeit. A cikk szerint Esze Tamás „ukrán fejszések élén vágott utat a Lengyelországból hazatérő Rákóczi Ferencnek a volóci Vörös Korcsmától a mezőkászonyi vasas német laktanyáig. A Vörös Korcsmát császári zsoldosok gyújtották fel, mikor Rákóczi megpihent benne. Ukrán fejszések mentették ki a tűzből a fejedelmet." Illés Béla: Pásztortűz a Verhovinán. Űj Világ 1950. szeptember 28. 4. Annak megállapításához, hogy Illés miért járt el így, még további kutatásokra van szükség; ld. ugyanakkor a Rákóczi és az oroszok c. cikk 1967-es újraközléséről e munkám 46. jegyzetét!
