Századok – 2013
A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT 2012. ÉVI VÁNDORGYŰLÉSE - Ladányi Andor: A második zsidótörvény VI/1423
1432 LADÁNYI ANDOR más állama lépett erre az útra. [...] Minél szélesebb körű lett annak a felismerése, hogy a zsidóság sajátos, minden néptől élesen elkülönülő népcsoport [...] évezredek óta élettani és lelki elkülönülésben él. [...] A zsidóság eme fajiságának és abból a nemzeti társadalmakra háruló hátrányoknak felismerése az 1938. év folyamán több európai államot késztetett arra, hogy térfoglalásuknak törvényes intézkedésekkel gátat vessen, sőt a zsidóságot a nemzet életéből lehetőleg kiszorítsa”. (E megállapítás csak részben felelt meg a valóságnak, azon kívül, hogy a német nemzetiszocialista rendszabályokat az Anschluss után Ausztriára, 1938 őszén pedig a szudétanémet területekre is kiterjesztették, Olaszországban pedig 1938 októberében fogadták el a zsidótörvényt, más országokban 1938 végéig zsidótörvény meghozatalára még nem került sor.) Ezért az indokolás szerint annak következtében, hogy Magyarországot hatalmas, a zsidóságot magából kiszorító népgyűrű veszi körül, félő, hogy a zsidóság onnan Magyarországra özönlik. A tömeges betódulásnak határvédelmi intézkedésekkel gátat lehet vetni, az állandó beszivárgást azonban csupán rendészeti intézkedésekkel nem lehet megakadályozni. A külső tényezők mellett — folytatódott az indokolás — belső okok is indokolják új, az első zsidótörvényhez képest messzebb menő intézkedések tételére lehetőséget nyújtó törvényjavaslat előterjesztését. Az indokolás szerint ugyanis a törvény végrehajtásának eddigi tapasztalatai alapján kiderült, hogy a törvény intenciói nem fognak kellően érvényesülni. Ezzel kapcsolatban az indokolás elsősorban a 20%-os arány megállapítására utalt. További oknak tekintette az indokolás azt, hogy a törvény végrehajtása során „a zsidóság részéről nem mutatkozott kellő megértés”, de ennek bizonyítására csak azt hozta fel, hogy a vállalatok adatbejelentései megbízhatatlanok voltak... Az indokolás utalt a zsidóság arányszámának nagyságára, arra, hogy nagy többségük a 19. század első felétől, főleg a liberalizmus korában vándorolt be, és ezek gyökértelenségére. E megállapítás azt jelentette, hogy a kormányzat továbbra is használta a magyarországi antiszemitizmus régi fegyverét, a galíciai bevándorlást, ami azonban már mindinkább anakronisztikussá vált. A külföldi — nagyrészt kelet-európai — zsidók bevándorlása ugyan a 19. században, az 1860-as évek végéig valóban jelentős méreteket öltött, 1870 után azonban a kivándorlás már nagyobb volt, mint a bevándorlás; 1870 és 1910 között több mint 110 ezer fő vándorlási veszteség mutatkozott. E tendencia a világháború után is folytatódott, a bevándorlók száma igen csekély volt, és ezt az 1930. évi népszámlálás adatai is meggyőzően bizonyították: az izraelita vallásúak 97,0%-a már a háború előtti Magyarország területén született, és 97,3%-a magyar anyanyelvű volt. Az indokolás hivatkozott még a visszacsatolások következtében a zsidó lakosság számának emelkedésére is, ami azonban az országos arányokat csak kevéssé befolyásolta, az 5,1% helyett 5,2% lett. (A részletes indokolás egyébként ezt az érvet azzal egészítette ki, hogy „az elszakított Felvidék tiszta magyarlakta területének visszacsatolásával mintegy százezer olyan keleti zsidó került vissza a Csonkaországhoz, akiknek számottevő része húsz esztendőn keresztül támasza volt [...] a Cseh Szlovák Köztársaságnak, amely a magyar nemzetnek [...] legádázabb ellensége volt”.) Az indokolás rámutatott még a zsidók gazda-
