Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ammerer, Gerhard: Das Ende für Schwert und Galgen? Legislativer Prozess und öffentlicher Diskurs zur Reduzierung der Todesstrafe im Ordentlichen Verfahren unter Joseph II. (1781-1787) (Ism.: Szántay Antal) V/1335

tések végrehajtását, majd 1771-ben egy titkos utasítással el is törölte ezt a büntetésnemet. 1774- ben kezdte meg egy új büntetőtörvénykönyv kidolgozását, melyet személyesen irányított, és bécsi szakemberekkel, köztük egykori tanárával, Martinival is konzultált, illetve bátyját is folyamatosan tájékoztatta. Ammerer szerint Lipót személyes hatása lehetett, hogy II. József végül a rendes eljárásban a halálbüntetés eltörlése mellett döntött. Erre a döntésre ugyanis először egy olyan dokumentum utal, mely a császár 1783 decembere és 1784 márciusa között tett itáliai utazása után, 1784 áprilisában keletkezett (303.). Péter Lipót toszkánai büntetőtörvénykönyve (Riforma della legislazione criminale toscana avagy La Leopoldina) végül 1786. november 30-án jelent meg, így alig másfél hónappal előzte meg II. József törvénykönyvét. Bár a két jogi mű végeredményében hasonló, az indíttatás lényegesen eltérő. Lipót ugyanis nemcsak a Felvilágosodás gondolkodóinak, elsősorban az itáliai és francia szerzőknek a véleményét mérlegelve szabta meg a különböző bűnökre alkalmazandó büntetések formáját és mértékét, de a kor törvényhozói között egyedülálló módon empirikus adatok, az 1765 és 1782 között gyűjtött toszkánai bűnügyi, illetve bírósági statisztikák elemzésére is támaszkodott. A büntetés céljai között is nagyobb hangsúlyt kapott a nevelés, azaz annak a reménye, hogy a bűnöző a társadalomba megjavult és hasznos polgárként térhet vissza (“la possibile speranza di veder tornare alia Societä un Cittadino utile, e corretto” 328.).

II. József büntetőtörvénykönyve a Habsburg monarchia minden országában és tartományában bevezetésre került, magyarországi alkalmazására a latin fordítást ívenként egy dukát fizetségért Szekeres Athanáz győri származású orthodox majd katholikus pap (Ammerernél tévesen „Abbé Szetieres” 336.) készítette el, aki Bécsben főként magyar könyvek cenzoraként dolgozott. II. József már 1782. szeptember 23-án rendelkezett a büntetőtörvényszékek szervezetének átalakításáról és a büntetésvégrehajtás (börtönök) javításáról elsősorban Galícia vonatkozásában. Ez a munka 1787-ben felgyorsult, és elkészültek a részletes tervek is, azonban a magas költségek miatt a török háború kezdetével az uralkodó felfüggesztette a végrehajtást, majd pedig utóda, II. Lipót vissza is vonta (339-356.). Értékesek és érdekesek a cseh-osztrák örökös tartományok 1775-1784 közötti bűnügyi statisztikai adatai, melyeket a bírósági szervezet területi optimalizálásához használtak föl (342.). Több évi munka után elkészült ugyanakkor a büntetőügyek eljárásrendje (Allgemeine Kriminal-Gerichtsordnung, KGO), mely 1788. augusztus 1-jén lépett hatályba (356-360.).

A halálbüntetés korlátozásának, illetve eltörlésének szándéka természetesen felvetette az azt helyettesítő büntésnemek kérdését. A minták (84-111.) ismét Itáliából érkeztek, egyrészről Lipót Toszkánájából, másrészről a Habsburg monarchiához tartozó Lombardiából (Milánói és Mantovai Hercegségekből), melynek központi igazgatását Bécsben Kaunitz tartotta a kezében. Pisa városában alkalmazott büntetésnemekről, az úgy nevezett „pisai rendszerről” készült, a büntetőeszközöket, az elítéltek ruházatát, a nyilvános munkavégzés eszközeit, köztük a kordét, melyhez hozzáláncolva például téglát vagy tűzifát szállítottak, de még a börtönben való alváskor a leláncolás pontos módját leíró és ábrázoló színes, részletgazdag rajzokat már 1781 nyarán kézhez kapták a büntetőtörvénykönyv reformját megkezdő három fős grémium tagjai. Kaunitz révén ugyancsak példaként szolgált a Milánóban 1766-ban létrehozott új börtön, melynek rabjai napi tíz órán keresztül a város utcáit takarították a Bernben is alkalmazott, és Howard leírásában széles körben ismert módon. A halálbüntetés helyett korábban szokásos szigorú büntetésnemek (poenae extraordinariae) a 18. században háttérbe szorultak, alkalmazhatatlanná váltak a Habsburg monarchiában (45-48.). A véderőművek építése és fenntartása elsősorban Magyarországon a török háborúk elültével már nem igényelt munkaerőt. A gályarabság lehetőségét 1671 után a Velencével megromló kapcsolat szűntette meg, bár Nápoly megszerzésével (1714) ismét nagyobb számban küldtek elítélteket a földközi-tengeri gályákra, míg végül Mária Terézia büntetőtörvénykönyve megszűntette ezt a büntetést. A kényszerbesorozást ugyanakkor mindvégig inkább enyhébb büntetésként, például csavargók esetében, sőt bizonyos esetekben kegyelemként alkalmazták.

A halálbüntetést helyettesítő büntetésnemek új infrastruktúrát igényeltek, ennek megteremtése pedig jelentős költséget jelentett. A Habsburg monarchiában 1671-ben létesült az első dologház a bécsi Lipótvárosban, azonban több mint száz évvel később sem álltak rendelkezésre elegendő férőhellyel és megfelelő felszereltséggel rendelkező ilyen intézmények, így Mária Terézia 1777-ben illetve 1778-ban többek között erre hivatkozva utasította el a halálbüntetés korlátozását (67-78.). Miután pedig erre mégis sor került, és az 1780-as években sem vállalta a kormányzat a fegyintézetek, börtönök és dologházak építésének, illetve bővítésének költségeit, a túlzsúfoltság elviselhetetlen méreteket öltött, és ezzel együtt a javító-nevelő cél megvalósíthatatlanná vált (379-382.). II. József felfogásában azonban nem is ez a cél, hanem az elrettentés volt az el-TÖRTÉNETI IRODALOM 1337