Századok – 2013

TÖRTÉNETI IRODALOM - Ammerer, Gerhard: Das Ende für Schwert und Galgen? Legislativer Prozess und öffentlicher Diskurs zur Reduzierung der Todesstrafe im Ordentlichen Verfahren unter Joseph II. (1781-1787) (Ism.: Szántay Antal) V/1335

sődleges. Ammerer joggal veti fel a kérdést, és ez indokolja a könyv címében a kérdőjelet is, hogy II. József büntető törvénykönyve valóban végett vetett-e a halálbüntetésnek, amikor a helyettesí­tő büntetésnemek ténylegesen az elítéltek kikerülhetetlen fizikai és társadalmi megsemmisülésé­hez vezettek. A császár magyarországi útja után, 1783. május 27-én adott utasítást arra, hogy el­ítélteket Magyarországon hajóvontatásra kell alkalmazni (383-392.). Az ötlet nem II. Józseftől származott, ezt büntetésnemet korábban Sonnenfels és Martini is javasolta. A Hajózási Hivatal (Schiffamt) ugyan kételkedett abban, hogy az elítéltek képesek lesznek szakszerű munkavégzés­re, és azt javasolta, hogy inkább az erdélyi sóbányákba küldjék őket, melyet a Magyar-Erdélyi Ud­vari Kancellária és több államtanácsos is támogatott. II. József azonban ebben a kérdésben is hajthatatlan maradt, és elrendelte, hogy Zimony, Szeged, Bród és Sziszek valamint Gradisca mel­lett ötven-ötven elítéltnek biztonságos, földalatti szálláshelyet alakítsanak ki. A hajóvontatóknak természetesen láncra verve, télen-nyáron a szabadban kellett dolgozniuk és aludniuk is, olyan kö­rülmények között, melyek rövid időn belül a biztos halált jelentették. Korabeli statisztikák sze­rint 1784 és 1786 között a hajóvontatásra ítéltek több mint fele meghalt (510 fő közül 261). A Ma­gyarországra szállítással azonban csökkent a büntetés elrettentő hatása, hiszen nem ott bűnhőd­tek, ahol korábban bűnöztek. Ezt a hatást pótlandó, a kormányzat rendeletben hozta nyilvános­ságra, milyen büntetéseket, szenvedéseket kell a hajóvontatásra ítélteknek elviselniük. Érdekes párhuzamként hozzáfűzném: egy nappal e dekrétum kelte után, 1787. május 13-án futott ki az “Első Flotta” Portsmouth kikötőjéből, hogy 696 fegyencet, nőket és férfiakat, valamint az őket kí­sérő tengerészeket, katonákat és családtagjaikat telepesként Ausztráliába szállítsa. A halálbünte­tést helyettesítő kemény börtönbüntetés (392-396.) során az elítéltet nyakán, kezein és lábain nehéz láncokkal a falhoz és a padlóhoz rögzítve ablaktalan helyiségben tartották, fekhelye egy­szerű deszka, étele és itala csak kenyér és víz volt, és senkivel, még közvetlen hozzátartozóival sem beszélhetett. A szökését is megakadályozandó alkalmazták a megbélyegzést is, enyhébb eset­ben a bal vállon, illetve háton, súlyosabb esetben (30 évnél hosszabb börtön esetén) az arcon. Az olajjal és festékkel bekent izzó vasbélyeget mélyen a húsba égették, majd a sebet puskaporral be­hintették. Aki ilyen jelet viselt magán, természetesen a társadalom kivetettje lett, a társadalomba való visszatérése teljes mértékben ellehetetlenült, ha egyáltalán túlélte a börtönbüntetést. A józsefi büntetőtörvénykönyv a halálbüntetést rendes eljárásban törölte el, rögtönítélő bíróság azonban kiszabhatott halálos ítéletet (396-401.). Ilyen eljárásra a kerületi elöljárónak (Kreis­­hauptmann), Magyarországon és Erdélyben a kerületi biztosnak volt joga abban az esetben, ha felkelést vagy zavargást fegyverrel kellett szétoszlatni. A felmentő vagy halálos ítéletet 24 órán belül kellett meghozni. Ha ez nem volt lehetséges, az ügyet rendes büntetőeljárásban kellett tár­gyalni. Rögtönítélő bíróság alkalmazására került például sor 1787 júliusában a magyar-erdélyi határ mentén garázdálkodó rablóbandák felszámolása érdekében. Ammerer kiemeli, hogy II. Jó­zsef felfogása a rögtönítélő bíróságról alapvetően megváltozott: 1781-ben még a rögtönítélő bírás­kodás alkalmazásának korlátozásáról rendelkezett, azonban az 1788-ban hatályba lépett büntető­ügyi eljárásrend (KGO 239. §) kiterjesztette a rögtönítélő bíráskodás alkalmazhatóságát elretten­tésként rablás, gyilkosság és gyújtogatás esetére is ott, ahol az ilyen bűncselekmények nagyon megszaporodtak, és ezért a területet válságövezetnek nyilvánították. Ezzel természetesen tá­­gabbra nyílt a kiskapu a halálbüntetés alkalmazhatósága előtt. II. József egyeduralkodása köztudottan a közvélemény megelevenedésének időszaka. Amme­rer külön figyelmet szentel a büntetőjog reformját, a büntetésvégrehajtást és különösen a halál­­büntetés kérdését pro és kontra taglaló tudós és népszerű munkáknak, brosúráknak, pamfletek­­nek és újságcikkeknek (181-229. és 361-372.). Egy új irodalmi műfaj is születik ebben a korban, mégpedig a bűnözők élettörténetét, sorsát ábrázoló történetek. A józsefi büntetőtörvénykönyv és még inkább a büntetés végrehajtás gyakorlata bőséggel kínált lehetőségeket a császár bírálatára, például Franz Xaver Huber parodisztikus regényeit, Schlendrian úr Tropos város főbírájának tör­téneteit kifejezetten a büntetőügy kérdéseire hegyezte ki. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy II. Jó­zsef kormányzata is értett a közvélemény alakításához, és rendelt politikáját támogató vagy nép­szerűsítő munkákat. Ammerer könyvének zárófejezetében áttekinti a büntetőügy alakulását II. József halála után (403-427). II. Lipót a Toszkánában megkezdett munkát folytatva a büntetőjog átvizsgálásá­ba és módosításába kezdett (az illetékes bizottság élén Martini állt), és felszámolta a II. József-ko­­ri büntetőügy legembertelenebb módszereit: megszűntette a hajóvontatást, a megbélyegzést, a nyilvános korbácsolást és a leláncolást, emberségesebbé tette a börtönbüntetést, például elrendel­te, hogy a rabok mindennap meleg ételt is kapjanak és szalmazsákon alhassanak. Lipót korai ha-1338 TÖRTÉNETI IRODALOM

Next

/
Thumbnails
Contents