Századok – 2013
TÖRTÉNETI IRODALOM - Ammerer, Gerhard: Das Ende für Schwert und Galgen? Legislativer Prozess und öffentlicher Diskurs zur Reduzierung der Todesstrafe im Ordentlichen Verfahren unter Joseph II. (1781-1787) (Ism.: Szántay Antal) V/1335
1336 TÖRTÉNETI IRODALOM 1834-ben jelent meg először). A Habsburg monarchiában nem csak a távoli Lombardiában, hanem Bécsben udvari és udvar-közeli körökben is megfogalmazódtak hasonló gondolatok, különösen Joseph von Sonnenfels lépett föl elhatározottan előadásaiban és írásaiban. (49-60.) Uralkodók és államférfiak is programjukra vették a büntetőjog megújítását, a kínvallatás és a halálbüntetés eltörlését. I. Erzsébet orosz cárnő 1741-ben megkoronázása alkalmából ígéretet tett, hogy nem alkalmaz halálbüntetést, és ezt 1753-ban kiadott rendeletéivel is megerősítette. Utóda, II. Katalin 1767-ben megfogalmazott, de soha meg nem valósított törvényhozói programjában (Nakaz) a büntetőjog reformját jelentős részben Beccaria nézeteire alapozta, sőt őt magát is igyekezett Szentpétervárra csalogatni. Thomas Jefferson hosszú részeket másolt le Beccaria művéből, és a halálbüntetés határozott ellenzője lett, III. Gusztáv svéd király pedig 1772-ben megtiltotta a kínvallatást. A legnagyobb lépést azonban ezen az úton a büntetőtörvénykönyv megújításával II. József a Habsburg monarchiában és öccse, Péter Lipót (a későbbi II. Lipót) Toszkána nagyhercegeként tette meg. II. József büntetőjogi reformja megfontolt és hosszadalmas egyeztetések során alakult ki, semmiképpen sem kapkodó és hirtelen elhatározásból született. Beccaria érveit követve a társuralkodó már 1775-ben felvetette a halálbüntetés korlátozásának lehetőségét, és erről édesanyját, Mária Teréziát is meggyőzte (66.). Már ez is jelentős lépés volt, hiszen Mária Terézia 1769 februárjában kiadott büntetőtörvénykönyve, a Constitutio Criminalis Theresiana 42 cikkelye helyezte kilátásba a halálbüntetést, például istenkáromlásért és más Isten elleni cselekedetekért (56-60. cikkely), állam elleni bűnökért, köztük például a bírók és hivatalnokok megvesztegetéséért (61- 73. cikkely), legkülönbözőbb szexuális cselekményekért (74-82. cikkely), élet (83-92. cikkely) és tulajdon elleni bűncselekményekért (94-99. cikkely), végül pedig a becsület ellen irányuló cselekedetekért (101-102. cikkely) (41-42.). Egyeduralkodása kezdetén, 1781. február 2-án adott utasítást II. József a Legfelső Bíróságnak (Oberste Justizstelle), hogy vizsgálja meg a halálbüntetés helyettesítésének lehetőségeit, majd egy hónappal később titkos utasításban felfüggesztette a halálos ítéletek végrehajtását, és egy újabb hónappal később, 1781. április 13-án a polgári jog kodifikációs munkálataira korábban létrehozott udvari bizottságot (Kompilationshofkommission) utasította a büntetőtörvénykönyv felülvizsgálatára (81-82. oldal). Az udvari bizottságon belül három főből álló grémiumra bízta a részletes javaslatok kidolgozását: Josef Ferdinand Ritter von Holger (1706-1783), Karl Anton Freiherr von Martini (1726-1800) és Franz Georg Ritter von Keeß (1747-1799) a korabeli Bécs legtekintélyesebb jogi és közigazgatási szakemberei közé tartoztak. Holger 1751-ben a bécsi egyetem rektora is volt, és dolgozott Mária Terézia büntetőtörvénykönyvén is. Martini a bécsi egyetemen a természetjog professzora, Mária Terézia több gyermekének, köztük Lipótnak is tanára, számos jogi szakkönyv és tankönyv szerzője, 1759 óta a közigazgatásban is jelentősebb feladatokat kapott. Keeß volt a legfiatalabb, Sonnenfels tanítványa, nagy munkabírású hivatalnok, 1777-ben a Magyar Udvari Kancellárián is dolgozott, majd Mária Terézia a Legfelső Bíróságra helyezte át. Keeß minden esetben lehetségesnek látta a halálbüntetés eltörlését, míg Holger és Martini bizonyos különleges esetekre, például amennyiben a közbiztonság védelme másképpen nem biztosítható, javasolta korlátozni a halálbüntetést. A három részletes szakvélemény alapján az udvari bizottság 1781. december 1-jére készítette el a büntetőtörvénykönyv alapelveiről szóló felterjesztését, melyre II. József a reá jellemző módon részletekbe is menő döntésekkel válaszolt. Ammerer ezeket a dokumentumokat részletesen ismerteti, elemzi és függelékben közli is (112-180. és 437-561.). Annak ellenére, hogy az udvari bizottság az alapelvek kidolgozása mellett már 1781 nyarán-őszén megkezdte a büntetőtörvénykönyv megszövegezését, a munka lassan, több hónapos szünetekkel haladt elsősorban a bizottságon belül, illetve más dikasztériumokkal és a császárral folytatott körültekintő egyeztetéseknek köszönhetően. Érdekes kiemelni, hogy a szöveg végső formáját Sonnenfels alakította ki, aki azonban nem egyszer oly mértékben túllépett a stiliszta szerepén, hogy II. József kénytelen volt őt figyelmeztetni (292. oldal). A bűnügyeket (184 §) és a “politikai” azaz rendészeti szabálysértéseket (82 §) elkülönítő törvénykönyv korrigált szövegét Sonnenfels 1786 Szilveszterén adta át a császárnak, aki még néhány apróbb módosítást eszközölt, majd az új büntetőtörvénykönyvet (Allgemeines Gesetz über Verbrechen, und derselben Bestrafung avagy Josephinisches Strafgesetzbuch, JStG) 1787. január 13-i dátummal hagyta jóvá, és 1787. április 2-i pátenssel hirdette ki. Ammerer ezt a több éves folyamatot részletesen bemutatja, és ezen belül egyes bűncselekmények, például a gyermekgyilkosság megítélésére külön is kitér (232-322.). II. József öccse, Péter Lipót toszkánai nagyherceg hasonló tevékenységét Ammerer rövid alfejezetben mutatja be (323-332.). Lipót trónra lépésekor 1765-ben felfüggesztette a halálbünte-
