Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK AZ 1711. ÉVI SZATMÁRI BÉKE TÖRTÉNETÉRŐL - Kovács Ágnes: Károlyi Sándor és Pálffy János a szatmári megegyezésért IV/853
KÁROLYI SÁNDOR ÉS PÁLFFY JÁNOS A SZATMÁRI MEGEGYEZÉSÉRT 861 Pálffy Komáromi által tudtára adta, hogy lát lehetőséget az általános politikai rendezésre, s mert Rákóczival ellentétben, a tárgyalásokat már nem az időnyerés, hanem az értékmentés eszközének tekintette. Valószínűleg azt is belátta, hogy az ugyancsak szorongatott helyzetben lévő császári főparancsnoknak is bizonyítékra van szüksége a kurucok megbékélési szándékát illetően. Azt remélte, hogy a finalis resolutio megismerése után a fejedelem is változtat álláspontján, de csalódnia kellett, mert Rákóczi még tárgyalási alapként sem elégedett meg az egyénenkénti folyamodással elnyerhető gratia kilátásba helyezésével. Mivel a közkegyelem megadása lényegében a kormányzat korábbi jogsértéseinek beismerését is jelentette volna, a fejedelem valószínűleg azt feltételezte, hogy erre nem kerül sor. Mint tudjuk, sor került, sőt — az erdélyi fejedelemség kivételével — a kurucok minden követelése teljesült. Rákóczi ennek ellenére sem ismerte el a szatmári megegyezést, amelyet szinte az egész ország nagy megnyugvással fogadott. Ha mindezek után végiggondoljuk, minek és ki(k)nek köszönhetően kerülte el Magyarország a koronás királya ellen nyolc éven át folytatott fegyveres harc után Csehország korábbi sorsát, évszázadok távlatából is azt kell megállapítanunk, hogy történelmünkben ritkán adatott ennyi szerencsés egybeesés. A hadászati és harcászati fölényben lévő császári csapatok fővezére, az ország, a magyarság és a rendi nemzet érdekében, ha kellett, hatáskörét túllépve, a Haditanácsjóváhagyása nélkül hozott meg általa fontosnak tartott döntéseket, veszélyeztetve ezzel még karrierjét is. Mint a szerencsejátékos, aki tudja: nagy tét, nagy kockázat. Ám bármily tehetséges volt, egyedül nem lett volna képes ezt a játszmát megnyerni. A sikerhez együttműködőkre és támogatókra volt szükség mindkét oldalról. A megegyezésben — Pálffy mellett — vitathatatlanul Károlyi a másik kulcsfigura, aki lényeglátásának, kitartásának, a szabadságharc alatt szerzett ismereteinek és tapasztalatainak köszönhetően partnerévé válhatott a császári hadvezérnek. Pálffy volt olyan intelligens és taktikus, hogy mindig egyenrangú félként kezelte Károlyit, aki — hátrányai ellenére — mondhatnánk „felnőtt" a feladathoz. Megegyezett a császári fővezérrel, mert ezt tartotta a legjobb megoldásnak, bár súlyos lelki terhet jelentett számára a Rákóczival való szakítás, akit őszintén tisztelt. Helyzete nehezebb volt, mint a szintén „kétfrontos" küzdelemre kényszerült Pálffyé, aki a megbékélés szükségessége mellett érvelve arra hivatkozhatott, hogy az nem csak a magyarság, hanem a monarchia javát is szolgálja. Pálffy véleményét szerencsére Karl Locher von Lindenheim haditanácsos is osztotta, akit tulajdonképpen az ő ellenőrzésére küldtek Bécsből, miután kiderült, hogy többször is felhatalmazás nélkül járt el. Locher annak ellenére, hogy 1710-ben az uralkodó adománylevelet állított ki számára Bercsényi Miklós brunóci birtokáról, s hogy olyan utasítást hozott magával, amely nem jogosított fel egy átfogó politikai rendezésről való tárgyalásra, teljesen magáévá tette Pálffy szempontjait, és nem akadályozta tervei megvalósítását.31 31 Lukinich /.: A szatmári béke története és okirattára i. m. 178.; Bánkúti I.: A szatmári béke i. m. 75-78., 81-82.
