Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK AZ 1711. ÉVI SZATMÁRI BÉKE TÖRTÉNETÉRŐL - Kovács Ágnes: Károlyi Sándor és Pálffy János a szatmári megegyezésért IV/853
860 KOVÁCS ÁGNES ban.2 71710-1711 fordulóján azonban Károlyi már azon a véleményen volt, hogy Erdély jogállásának megváltoztatása, feltételek híján, teljesen reménytelen, és belátta, hogy a fejedelemség elismertetése nem képezheti a Pálffyval folytatott alku tárgyát.28 Károlyival ellentétben, a császári fővezér nem csak a megegyezés érdekében és a monarchiára való tekintettel zárkózott el az önálló Erdélyről való tárgyalásoktól, hanem azért is, mert ahhoz a — főként nyugat-magyarországiakból álló — főúri csoporthoz tartozott, amely a 17. században gyökerező, ún. nádori politizálás szellemében, a fejedelemségben ballasztot, a magyar nemességet megosztó tényezőt (is) látott. A két fővezér között 1711 elején tehát lényegében csak abban volt vita, hogy kikre terjedjen ki és mit tartalmazzon az amnesztia. Tudjuk, hogy a kapcsolatfelvételt követően Pálffy különmegegyezést szeretett volna kötni Károlyival, és 1710. december 22-én már el is készült számára a grationalis. A kuruc tábornagy azonban nem volt hajlandó az egyéni megbékélésre.2 9 Egyrészt arra törekedett, hogy rávegye a fejedelmet a hazatérésre, és beláttassa vele a tárgyalások folytatásának szükségességét, másrészt, hogy fegyverszünetet eszközöljön ki Pálffytól, elkerülendő a hadműveleteket. Ez nem volt ellenére a császári fővezérnek sem — ha olykor meg is zsarolta Károlyit a harcok újraindításával —, hiszen valójában el akarta kerülni a kuruc sereg megsemmisítését, mert az a terveit keresztezni szándékozó háborús pártnak kedvezett volna. A vajai találkozón így Pálffy személyesen biztosította a fejedelmet, hogy a Habsburg-ház hűségére való visszatérés esetén számíthat a gratia vitae et bonorum megadására, ám Rákóczi ragaszkodott a generalis amnestiához. Erről híveit is tájékoztatta előbb Olcsván, majd februárban Salánkon, ahol a magyarországi szenátorok közül Esterházy Antal, Sennyey István, Vay Ádám és Csáky István, az erdélyiek közül Barcsay Ábrahám, Thoroczkay István, Arelt János, Kemény Simon, Teleki Mihály és öccse, Pál volt jelen.30 Salánk fordulópontot jelentett a tárgyalások menetében, mert innentől kezdve a fejedelem — irreális reményeket táplálva az orosz segítség iránt — szinte tudomást sem vett a hazai körülményekről. Úgy követelte meg Károlyitól feltételei elfogadtatását, hogy hasznosítható, konkrét tanácsok nélkül, magára hagyta, ami a tárgyalások elhúzódásához vezetett. Sajátos módon, mivel Pálffy változatlanul a politikai megoldást részesítette előnyben, a huzavona javította Károlyi alkupozícióját, és egyre több engedményre kényszerítette a császári fővezért. Károlyi végül azért szánta rá magát a hűségeskü letételére, mert 27 Hasonlóan vélekedett a fejedelemségről az udvar is, csak éppen ellenkező előjellel: a monarchia politikai stabilitását veszélyeztető, az államhatalom meggyengítésére is képes kockázati tényezőt látta benne. A speyeri egyezmény (1570) mellett ez is szerepet játszott abban, hogy nem volt hajlandó elismerni Rákóczi fejedelemségét, a tartomány önállóságát, amelyet ráadásul néhány évvel korábban az általa létrehozott koalíció szabadított meg a töröktől. Ehhez képest igazán nagyvonalú gesztusnak tekinthető Bécs részéről, hogy a Habsburg-házat detronizáló erdélyi nemesség képviseltethette magát a nagyszombati tárgyalásokon. 28 Károlyinak az erdélyi fejedelemséggel kapcsolatos álláspontjáról részletesebben 1. Kovács Ágnes: Károlyi és az ónodi vérfürdő. Hadtörténelmi Közlemények 120. (2007: 4. sz.) 1234-1235. 29 Pulyai J.: Szatmári békesség i. m. 74-75., 78-79. 30 Csatáry György: A salánki „országgyűlés". Salánk 2011. 6.
