Századok – 2012

KÖZLEMÉNYEK AZ 1711. ÉVI SZATMÁRI BÉKE TÖRTÉNETÉRŐL - R. Várkonyi Ágnes: Végig nem vitt viták. A szatmári béke a történetírásban IV/763

784 R. VÁRKONYI ÁGNES száműzött fejedelem, a ki ideálokért küzdve nem tudta felfogni a helyzet valódi mivoltát...", és vele „sírt talán az utolsó tárogató, amely elkerülhette a tűzhalált, az elnémítására kiadott bécsi halálos ítéletet. Féltek, nehogy fölzavarja álmából az örökre elaludni látszó nemzetet."8

5 Ha pedig figyelembe vesszük, hogy A száműzött Rákóczi koncepciójában több tényezőnek, így például a Habsburg Monarchiának mint Magyarország fejlődését biztosító realitásnak, az Erdélyi Fejedelemségnek és Rákóczi kirekesztettségének az első világháború következményei merőben más optikát adtak, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Klebelsberg Kunó 1920. évi döntése a magyar történetírás halaszthatatlan feladatát jelölte ki. Lukinich Imre a bécsi Staatsarchiv anyagából száztíz dokumentumot tárt fel és adott ki alapos jegyzetapparátussal. Ezzel lényegesen kibővítette a békekötés történetét, és megkérdőjelezte a Pulay műve nyomán makacsul élő kronológiát. Az okmánygyűjtemény legfontosabb hozadékát Pálffy János addig teljesen ismeretlen jelentései, a minisztertanácsjegyzőkönyvei, továbbá Karl Locher, a Haditanács tagjának tárgyalási megbízása és tevékenysége alkották. A Károlyi levéltárba Lukinich nem kapott kutatási engedélyt, és talán végzetes mulasztás volt, hogy nem nézhette át a Pálffy családi levéltár akkor még meglévő, de a második világháborúban részben nyugatra szállított anyagát.86 A szatmári békekötés (1711) története című dokumentum-együttes napjainkig páratlanul részletes bevezetője az első monográfia-jellegű munka a béketárgyalásokról. Bekapcsolta a tárgyalásokba a Habsburg központi kormányzat döntéseit, vázolta az erőviszonyokat, és foglalkozott a magyarországi császári haderő súlyos helyzetével. Részletesen ismertette a bécsi minisztertanács értekezleteit és Savoyai Eugen herceg meghatározó véleményét. Pálffyról az első és reális portrét alkotta, közölte többek között, hogy a Haditanács utasításait követő tábornagy I. József halála után leváltásával nem törődve biztosította magának az önálló cselekvés lehetőségét. Szakítva a sematikus nézetekkel, Lukinich hangsúlyozta, hogy a Magyar Konföderáció tábora nem fogadta egységes egyetértéssel a békekötést. Kifejtette, hogy Bécsben nem vélték biztonságosnak a megállapodást, titkos megfigyelőket és megbízottakat küldtek Lengyelországba, s a többször felmerült orgyilkos merénylet politikai kockázatokat magában rejtő tervét magának Savoyainak kellett lefújnia. Az orosz kapcsolat hangsúlyos kidolgozása mellett Lukinich alaposan épített Michael Thalmann konstantinápolyi császári követ jelentéseire. Bár az angol, holland, porosz diplomáciát mellékesen kezelte, Rákóczi időleges diplomáciai sikerét a francia-orosz-svéd közvetítésben erőteljesen emelte ki. Két alapkérdésben azonban Lukinich sem jutott tovább. Rákócziról közölte a régi nézetet, hogy saját maga zárta ki magát a béketárgyalásokból, s ha bejön az országba, megfordíthatta volna a szabadságharc ügyét. A monográfiát záró fejezet címe pedig teljes tanácstalanságot tanúsító: Áruló volt-e Károlyi Sándor? Idézte Pálffy jelentéseit, Rákóczi véleményét, Károlyi mindkettőjüknek letett hűségesküvéseit, akit „Jánus-arcú politikus"-nak nevezett. Megállapította, hogy Károlyi elárulta a Konföderációt és Rákóczit, a tiszántúli várakat 85

Zayzon S.: i. m. 268., vö. Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelme. Bp. 1900. III. 661. 86

A szatmári béke története és okirattára i. m. 3-212.