Századok – 2012
KÖZLEMÉNYEK AZ 1711. ÉVI SZATMÁRI BÉKE TÖRTÉNETÉRŐL - R. Várkonyi Ágnes: Végig nem vitt viták. A szatmári béke a történetírásban IV/763
A SZATMÁRI BÉKE A TÖRTÉNETÍRÁSBAN 783 az emigráció biztosította, hogy a Habsburg kormányzat betartotta azt. Ezzel szemben a szatmári béke Magyarországa a fiatal Szekfű értelmezésében Rákóczitól végletesen és végérvényesen elszakadt. Változatos, de egyértelmű kifejezéseket használt: Rákóczi „száműzte önmagát", Pálffy és Károlyi minden könyörgése ellenére „sem hajtott térdet az uralkodónak", közte és a nemzet között „mély űr keletkezett," neve hallatára „a magyarság mozdulatlan maradt," ő mindvégig „politikai irrealitásában" élt, a nemzet elfordult tőle és szilárdan kitartott a béke mellett.8 2 Mindez a könyv alapkoncepcióját hivatott igazolni: a Magyar Királyság jövője csakis a Habsburg Monarchia keretei között biztosítható. Szekfű még 1917-ben megjelent művében, A magyar állam életrajzában is azt hangsúlyozza, hogy „1711 visszavezette Magyarországot arra a pályára, melyből az 1526-iki katasztrófa kivetette". Magyarország visszatért „a nyugati kultúrközösségbe, s megpróbálta ősi nemzeti követeléseit ennek érdekeivel összhangban megvalósítani".83 Ha még kételkednénk, hogy A száműzött Rákóczi valóban a szatmári békéről is szól, üssük fel a vita egyik legrangosabb szakmai kritikáját, Domanovszky Sándor (1877-1955) írását. Elismerte Szekfű művészi írói tehetségét, de megállapítását tudományosan vitathatónak, képeit stilizáltnak, hangját méltatlanul ironikusnak tekintette. Nem fogadta el a hatásos képet, amely Rákóczi viszonyát a szatmári békéhez kimondatlanul léhának és felelőtlennek sugallta: „Mikor a felkelés ügye végét járta, szétszórt kuruczoknak nem volt hol fejüket lehajtaniok, a parasztságot kurucz és császári sereg egyaránt kiélte, Rákócziék és Bercsényiék víg szánkó-csilingeléssel sikamlottak a lengyel határ haván, szép lengyel asszonyok társaságában." Rákóczi nem volt léha — állapította meg Domanovszky —, és természetes, hogy ragaszkodott az Erdélyi Fejedelemséghez. „A Rákóczi-mozgalomnak szüksége volt Rákóczira, nélküle soha [...] nem tudta volna elérni azt a szatmári megegyezést, amely ugyan nélküle, de alapjában véve mégis az ő működésének hatására jött létre, s amely a nemzet fejlődésének új perspektívát nyitott." Rákóczi terveinek realitásáról csak a korabeli kategóriák alapján dönthetünk. Száműzetése nem 1715-tel kezdődött, Domanovszky szerint a szatmári béke után is tényező volt, hatalmas tényező.84 Domanovszky igényét a szatmári béke reális ismeretére jól kifejezte, hogy mint a Századok szerkesztője közölte a fiatal Eötvös Collegista, Zayzon Sándor Károlyi és a szatmári béke című tanulmányát. Zayzon friss gondolatisággal elméleti síkra helyezte a békekötést, hangsúlyozta Anglia hatását a Habsburgpolitikára, Károlyit felmentette, mert döntését az ország érdeke vezette. A béke minősítésére Deák Ferencnek az akkorra már szállóigévé vált kijelentését idézte: „A nemzet hálát adhatott volna Istennek, ha 1849-ben egy második szatmári békét köthetett volna." Rákóczi álláspontjával azonban nem tudott mit kezdeni. írását érzelmi síkra futtatva zárta (amely semmivel sem elfogadhatatlanabb tudományos műben, mint a szép lengyel asszonyok társaságában csilingelő szánon száguldó Rákóczi): „Messze, a török tenger partján siratta hazáját a 82 Uo. passim. 83 Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Bp. 1917. 147. 84 Domanovszky Sándor: A száműzött Rákóczi. Magyar Figyelő (1914) 374-3S4., vö. Dénes I. Z.: A realitás i. m. 61-63.