Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - A negyedik nemzedék és ami utána következik. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében (Ism.: Kincses Katalin Mária) III/743

747 TÖRTÉNETI IRODALOM másik debreceni tudós, Révész Imre Szekfűt értő állásfoglalásával, aki a modern historiográfiai módszerek alkalmazásának, a vallásszabadság témakörében kifejtett állásfoglalásának tekintetében osztotta a monográfia szerzőjének nézeteit. Ifj. Bertényi Iván Szekfű Gyula kiegyezésről alkotott koncepcióját tárja fel annak több évtizedes munkásságában. Tanulmánya bevezető részében alapos és lényegremutató historiográfiai áttekintést nyújt a kutatókat évtizedek óta foglalkoztató kérdésről: a történész Szekfű és a politizáló ideologus tudós alkatának ellentmondásosságáról, majd ennek tanulságait is levonva Erős Vilmoshoz csatlakozik állásfoglalásában: „Szekfű elsődlegesen történész volt... alkalmatlan volt a szó szoros értelmében vett politikai vezérnek." E kiindulópontból igyekszik feltárni a továbbiakban kiváló tanulmányában, művei alapján, kronologikus sorrendben Szekfűnek az 1867-es kiegyezésről írott nézeteit, előzményeivel és hatásával együtt. Megállapítja: Szekfű szemléletében mindvégig elválik egymástól a kiegyezés megítélése és a dualista korszak általános jellemzése. 1867-re közjogi kompromisszumként tekintett, a dualizmust liberális és felszínesen és károsan nacionalista időszaknak tartotta, vagyis igen élesen eltért gondolkodásmódjában a közjogi kérdés és a liberalizmus ideológiájának megítélése. Szekfűnek a kiegyezésről az I. világháború alatt kialakult vélekedése pozitív volt, a modernkori magyar történelem európai jelentőségű, legfontosabb döntéseként értékelte. A húszas évek közepén írt Három nemzedék című művében a negyvennyolcas szabadságharcot tökéletlennek, félkésznek minősíti, ami egyenesen visszavetette az országot az állami függetlenségért vívott harcban. A kiegyezést ezzel ellentétben az állami függetlenség legnagyobb mértékű biztosításának értékelte, háttérbe szorítva a kérdést, hogy mindennek mi volt az ára. Szekfű állásfoglalása annak függvényében értelmezhető, hogy tudomásul kell vennünk: az összbirodalmi keretek híve volt. Ugyanakkor a tanulmány szerzője felteszi a kérdést: ez a Három Nemzedékben ábrázolt hanyatló dualista korszak utáni sikeres közjogi megoldás miért nem volt képes feltartóztatni a társadalmi és politikai hanyatlást? Szekfű szerint a magyar ellenzéki politikusok vaksága nem tette lehetővé, illetve nehezítette a kiegyezésben lévő lehetőségek kiaknázását. Ez az álláspontja Szekfűnek megmerevedik, s a további évtizedekben, amikor is a 30-as évek végén ,jelentős mértékben elmozdult egy demokratikusabb, szociálisabb program felé", a kérdésben kifejtett munkáiban — így a Magyar történetben is, ahol mindvégig a kiegyezésről megtartott pozitív vélekedése olvasható —, mintegy sémaként alkalmazza. 1939-re eljut arra az álláspontra, hogy a dualizmus bukása után lezajlott folymatok tükrében a kiegyezés még inkább helyes politikai döntés volt. Végül egy merőben más politikai időszakban, 1952-ben készítette el Az öreg Kossuth című tanulmányát, melyben ugyan Kossuthot a kor ideológiájának „lecsapódásaként" egyfajta szabadsághősnek ábrázolja, de ha a mondanivaló érdemi részét tekintjük, a kiegyezés reális volta és az emigránspolitika hatástalanságáról fejti ki véleményét. Mindezen kérdésekben, fejti ki Bertényi Iván álláspontját tanulmánya végén, a tudós történész Szekfű publicistaként a folyamatok feltárásán túl az aktualizálható tanulságok megértésére és ezen keresztül politikai gondolkodásmódra kívánta kortársait megtanítani. Vizi László Tamás dolgozata a francia háborúk korát mutatja be Szekfű történeti műveiben. E kutatási téma vonatkozásában is bebizonyosodik: Szekfű a magyarországi történeti folyamatokat széles európai, nem egy esetben azon túllépő összefüggésrendszerben elemzi. I. Ferenc abszolutista rendszeréről — annak gazdasági, társadalmi összefüggéseit feltárva — nagyon negatív képet rajzolt, elkésettnek, alacsony színvonalúnak tartotta, s ebben a francia háborúk miatti kényszerből összehívott országgyűlésnek a rendi kiváltságokat erősítő törekvési (a nemesség ellenérdekelt volt abban, hogy jobbágyaikból növeljék a hadsereg létszémét) tudtak csak ellentmondásos módon rést ütni. A tanulmány további részében Szekfű mint hadtörténész mutatkozik meg, aki a császári-királyi haderő létszámáról, összetételéről tesz megállapításokat. Ezt követően a magyar katonák bajtársiasságát, vitézségét ismerteti a Magyar történet ötödik kötetében. A leíró részek Vizi László Tamás szavaival „első olvasatra talán túlzottan is elfogultnak tűnhetnek", de megállapítja: Szekfű alapos irodalmi és forrásismeretén alapulnak. A recenzens véleménye szerint e probléma exponálása (is) egy nagyobb kérdéskör feltárásának szükségességére hívja föl a kutatás figyelmét: Szekfű és a magyarországi hadtörténetírás kapcsolódására, viszonyára. Szekfű forrásai ugyanis a napóleoni háborúk kérdésében a Tudományos Gyűjteményben, de főleg a Hadtörténelmi Közlemények ben megjelent publikációk voltak, melyek színvonala és tematikája az egyes témakörökre vonatkozóan rendkívüli eltéréseket mutat. Ez az egyik magyarázata véleményem szerint annak, hogy Szekfű irodalmi leírása a magyar katonák hősiességéről, bajtársiasságáról jobb híján kerülhetett be a kötetbe, az átfogó értékelések: stratégiai problémák, főleg taktikai kérdések, logisztika stb. feltárása helyett. Szekfű a korabeli, nagyon kis