Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - A negyedik nemzedék és ami utána következik. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében (Ism.: Kincses Katalin Mária) III/743

748 TÖRTÉNETI IRODALOM számú forrásmunkát saját levéltári kutatásaival volt kénytelen kiegészíteni. Hősiesen és sikerrel megpróbálkozott legalább a legfontosabb kérdés, a vereség okának megválaszolásával, ahogyan ezt Vizi László Tamás is bemutatja, s általában helyesen következtet, pl. a legfontosabb kérdésben: a győri csatában az inszurgensek a hadrend bal szárnyán helyezkedtek el, s a vereség azért következett be, mert a franciák e szárnyat erős ágyútűz alá vonták, nem pedig egyfajta gyáva megfutamodás miatt. Ugyanakkor, s ez szintén a recenzens véleménye, Szekfű historiográfiai alapossága vagy szándékossága egy másik ponton megkérdőjelezhető — itt analóg problémát látunk, mint az R. Várkonyi Ágnes által exponált kérdés esetében Angyal Dávid munkáinak felhasználásáról Szekfű műveiben —, mert ha olvasta vagy felhaszálta volna Gyalókay Jenő hadtörténésznek 1925-ben a Századok ban publikált tanulmányát, nem tévedett volna pl. a nemesi haderő létszámát illetően, ahogyan ezt Vizi László Tamás is megállapítja. A kötet Szekfű Gyula Angyal Dávidhoz, Eckhart Sándorhoz, a bécsi levéltárosokhoz, Horvát Jánoshoz és R. Kiss Istvánhoz, Révész Imréhez fűződő írásainak sora a Kapcsolati háló című fejezet tanulmányaival tovább „bonyolódik". Dénes Iván Zoltán Szekfű és egyik tanára, Marczali Henrik konfliktusokkal terhelt kapcsolatának évtizedeit ismerteti. A szembenállás első lépcsőfoka és oka itt is A száműzött Rákóczi megjelenése kapcsán kirobbant vita és botrány, Marczali elmarasztaló véleménye: komoly, de elsietett, egyoldalú forrásbázisra támaszkodó munkának tartotta azt. Marczali igyekezett Szekfű habilitációjakor is higgadt, értékelő bírálatot írni, melyben már elismerte Szekfű széleskörű és alapos forrásismeretét. Marczali a Három nemzedékről is kritikus véleményt fogalmazott meg 1921-ben: Szekfű mihamarabb térjen vissza az objektív történetíráshoz. A polemizálás oda vezetett, hogy Marczali 1927-ben, amikor egy 800 oldalas historiográfiai francia nyelvű összefoglalót írt, Szekfűt meg sem említette. - E tanulmányt nézve az olvasó érzése felerősödik: a korszakban nem egyedi jelenség volt a történeti irodalomban egymás munkáinak egyoldalú mellőzése? - Mindezt érdemes lesz szem előtt tartani annak a kutatónak, aki majdan a két világháború közötti korszak historiográfiájának feltárására válallkozik. - A szembenállás Marczali halálával oldódott fel, amikor Szekfű 1943-ban elvállalta a tanítványok nevében a sírkőavatási beszédet, melyben tanárát komoly iskolázottságú és teljesítményű történetírónak mutatta be, s ideológiai irányultságát már nem kritizálta. Kovács Dávid Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének 1920-as években megnyilvánuló párhuzamait vizsgálta. Ennek öt nagyobb csomópontját tárta fel: az önmeghatározás kétfrontos jellegét (államnemzet, turanizmus - fajbiológiai nézetek), a magyarságot mindketten kollektív individuumként fogták fel, azonos fogalmakon (történeti faj, történelmi faj) azonos jelentéstartalmat értettek, hasonlóan ítélték meg az asszimiláció jelenségét, végül, a magyarságnak mindketten negatív önképet tulajdonítottak a kohéziós erők hiánya miatt. Dominkovits Péter már egy ennél is kézzelfoghatóbb, eddig ismeretlen tudóskapcsolatra, Szekfű és a soproni levéltáros Házi Jenő kapcsolatára hívta föl a figyelmet, elsősorban a Soproni Levéltárban található, újonnan feltárt levelezésre építve. Házi Jenő és Szekfű Gyula nem szoros, de évtizedeken át felhőtlen, egymás érdemeinek, tudásának maximális elismerésén és felismerésén alapuló tudóskapcsolatban állott egymással. Házi Jenő mesterségének egyik alappillérét, kiváló német oklevélolvasási ismereteit Szekfű Gyulának köszönhette; Szekfű minden tekintetben és módon támogatta Házi Jenő bécsi kutatásait a mai napig alapvető munkaként használatos, nagyszabású soproni várostörténeti monográfia, illetve forráskiadvány megalotása során. Soós István Szekfű Gyula és Mályusz Elemér ellentmondásos viszonyát vizsgálta Mályusz A vörös emigráció című műve alapján a mű megszületésének körülményeire koncentrálva. Szekfű álláspontja a munka mejelentetését illetően már a kezdetektől ellentmondásos volt, Domanovszkytól ellentétben a mű megírására Teleki Pál felkérését nem utasította el, illetve nem vallott színt, s némi gondolkodás után fogadta el a felkérést. 1927-ben kb. egy hónapot dolgozott a magyarországi tanácsköztársaság értékelését politikai szándékkal az európai közvéleménynek bemutatandó idegen nyelve(ke)n kiadandó köteten, majd amikor látta, hogy nem juthat hozzá alapvető forrásokhoz, a munkát abbahagyta. A feladatot társszerőként tanítványára, az amúgy középkorász iíjú Mályusz Elemérre bízta, aki a tehetséges pályakezdőt jellemző lendülettel és naivitással a felkérést nagyon komolyan vette, a reá bízott feladatot erején felül, tisztességgel elvégezte, majd emberileg hatalmasat csalódott professzorában, amikor kiderült, hogy az a vállalkozásból kihátrált. Végül a munka megjelent angol fordításban, s 2006 óta — ahogyan Soós István megfogalmazta — kellő tudományos kritikával - magyarul is olvasható. A tanulmányok sorát a kötetet szerkesztő Ujváry Gábor Kis magyar história - nagy magyar történészről. Szekfű. Gyula a Magyar történet rövid öszefoglalásának kontextusa című tanulmánya