Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - A negyedik nemzedék és ami utána következik. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében (Ism.: Kincses Katalin Mária) III/743
746 TÖRTÉNETI IRODALOM hozzá: a Ress Imre által leírt budapesti hivatali bürokrácia akadozása miatt, melynek következményeképpen nem rendezték a bécsi referensek státusát, megélhetési nehézségei voltak, ahogyan ezt 1918. november 23-án Angyal Dávidnak írt egyik levelében is megfogalmazta: „Egyébként várjuk is a liquidatiót, a koplalásnak eddig nem képzelt művészi tökéletességű fokain." (MTA Kt Kézirattár, Ms 805. Angyal Dávid levelezése, 7. sz.) Végül sikerül harmad magával a külügyi apparátusba kerülnie, de ez már átcsúszott a tanácskormány működésének idejére. Ress Imre a továbbiakban részletesen ismerteti a bécsi levéltári vagyonmegosztás folyamatát és ebben Szekfű szerepét. Kitér arra, hogy Szekfű Gyula ezen túlmenően, a tudománypolitika minden számára rendelkezésre álló eszközével támogatta az igazolási eljárások során a tanácsköztársaság alatt kegyvesztetté vált Fraknói Vilmost és Angyal Dávidot. A bécsi-budapesti levéltárügy viszonylatában mindvégig következetes álláspontot képviselt. Károlyi Árpádnak és a bécsi magyar levéltárosoknak sikerült a volt közös levéltárak megosztását illetően a proveniencia elvét érvényesíteni 1919 augusztusában. Szeptemberben Szekfű Gyula megfigyelőként részt vehetett Bécsben az utódállamok levéltári megbízottjainak tevékenységét koordináló nemzetközi konferencián, de ott a monarchia levéltári örökségének radikális felszámolása és a teljes nemzeti elkülönülés hívei kerekedtek felül. Az, hogy a béketárgyalásra előkészített magyar anyagba a közös levéltárakat illetően végül mégsem került be a provenienciát elutasító állásfoglalás, végül is Szekfű Gyula érdeme volt. A történész című fejezetet Erős Vilmos Szekfű historiográfiai koncepciója című mértéktartó előadásának szerkesztett változata nyitja, melyben hangsúlyozza: Szekfű Gyula életművét elsősorban historikusi életműnek kell tekinteni, ezért Szekfű historiográfiai koncepciójának fő problémáit veszi sorra. Megállapításai a következők. Szekfű ugyan ismerte a kortárs (klasszikus) szellemtörténeti munkákat, ám történeti koncepciójának kialakításában ezek hatása felületes maradt. A kortárs irányzatok közül az Annales folyóiratban publikáltakat nem ismerte. Mégis szellemtörténésznek kell tekintenünk, hiszen meghaladta a korábbi történetírók egyoldalú politikai eseménytörténet-centrikusságát, s a történetírás egyfajta szintetikus jellegét kívánta megvalósítani, hiszen kitért a gazdaság, a társadalom, a művelődés, mezőgazdaság, a nemzetiségek, a földrajz, a vallás viszonyrendszereinek elemzésére. Úgy véli továbbá, hogy Szekfű történetírásának egyoldalúan katolikus minősítése általánosítás. Szekfű számos művében utalt arra, hogy a történetírás alapvetően nemzeti tudomány. Ez a magyarázata annak, hogy majdnem kizárólag csak magyar történeti kérdésekkel foglalkozott — bár munkái telítve vannak egyetemi történeti utalásokkal, vonatkozásokkal —, s „a történelmet... nemzeti sorstudományként értelmezte". Ugyanakkor nemzetfogalma gyökeresen eltér a nemzeti romantikus iskola képviselőitől, abban a tekintetben is, hogy a szellemtörténeti látásmód mellett a szociológia eredményeit is beépítette felfogásába. A nemzetet mindenek előtt lelki, történeti, politikai képződménynek tekinti, vagyis alapvetően egy politikai nemzetfogalmat képvisel. Szekfű történetírói koncepciójának egyik igen jelentős vonulatát vizsgálta Gyurgyák János a Szekfű Gyula és a magyar konzervatív hagyomány című előadásában illetve írásában. Kiindulási pontja az az evidencia, mely szerint Szekfű a magyar történettudomány korszerűsítését tűzte ki céljául, s ennek alapjaként egy új konzervatív (nem ideológiai értelemben vett) történeti szintézis megalkotását. Elődeihez képest újszerű történetfelfogásának alapja a modern polgári világnézet és gondolkodásmód meghonosítása. A szerző rámutat: hogy pontosan mik is voltak ennek a modern újkonzervatív ideológiának az elemei, a továbbiakban alapos historiográfiai elemzésekkel tárhatók fel, mert Szekfű konzervatív nézeteit szisztematikusan nem foglalta össze. Ennek lefőbb vonulatait azonban összefoglalja jelen írás: a tekintély és a tradíció fontosságának hangsúlyozása, a húszas-harmincas években egyfajta antiliberalizmus, antiparlamentarizmus és kapitalizmusellenesség, a politikum és az ideologikum szerves egységben látása. Társadalmi tekinteben egy új magyar középosztály kialakulásának esélye, amely az új konzervatív reformfolymatok bázisát jelenthette volna. Ugyanakkor utóbbi kudarca nem volt hatásai Szekfű történetírására, ugyanis mindenkor racionális látásmódja és intellektuális fölénye érvényesült, nagy történetírói beleérző képességgel és láttató erővel párosulva. Gyimesi Pálma dolgozata helyet kaphatott volna a Kapcsolati háló fejezetben is, hiszen a Debreceni színek. A Bethlen Gábor-arcképhez címet viselő írás elsősorban Szekfű és a debreceni Rugonfalvi Kiss István közötti vitát mutatja be A száműzött Rákóczi körül lezajlott botrány után, 1929-től, a Bethlen Gábor monográfia megjelenésének következtében, valamint Szekfű e fontos történeti történeti művének debreceni hatását, fogadtatását veszi számba. Legfőbb megállapításai: R. Kiss István alapvetően félreértelmezte a mű alapkoncepcióját, s álláspontját nem egyszer erőteljes, már-már durva hangvételű írásokban fejtette ki. A szerző mindezt ellentétbe állítja a
