Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - A negyedik nemzedék és ami utána következik. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében (Ism.: Kincses Katalin Mária) III/743

745 TÖRTÉNETI IRODALOM Angyal tanulmányára, hangsúlyos kérdésekben hivatkozott is Angyal egyik forráskiadványára (Bonnac-levelezés), s konzultációt kért a professzortól. R. Várkonyi Ágnes jelzi: „nincs rá fogódzó, hogy a tervezett konzultáció érdemben mennyiben valósult meg". - A konzultáció a recenzens véleménye szerint nem valósult meg: a két tudós egymásnak írt levelei 1913-ból ugyan nincsenek meg, melyek ezt egyértelműen alátámasztanák, de a Takáts Sándorral lévők igen, akivel Szekfű ebben az időszakban szakmai és magánéletének minden apró mozzanatát kétnaponta megtárgyalta, s az ott leírtak alapján a szakmai konzultációt Angyallal egyértelműen kizárhatjuk. A lényegen ez ugyanakkor mit sem változtat, Angyal Dávid kimaradt tehát A száműzött Rákóczi forrásmunkái közül - R. Várkonyi Ágnes szerint nem a két tudós személyes kapcsolata miatt: Angyal művére azért nem hivatkozik, mert annak az övétől eltérő a történeti felfogása. Szekfűnek ugyanez a hozzáállása mutatható ki az Erdélyi Fejedelemség megítélésének tekintetében is: Angyalnak a Fejedelemség angliai kapcsolataira vonatkozó eredményeit szintén mellőzte. R. Várkonyi Ágnes kimutatja: ez az alapvető oka annak, hogy a kérdésben prekoncepciót gyártó és ahhoz a következő évtizedekben is végig mereven ragaszkodó Szekfű nem vette figyelembe Erdély tágabb európai kapcsolatrendszerét, melynek az lett a következménye, hogy a továbbiakban nem ismerte fel az Erdélyi Fejedelemség valós helyét az európai kapcsolatrendszerben és annak létezését, viszonyrendszerét leszűkítve, csak a Habsburg Birodalom és a magyar rendek vonatkozásában értelmezte. Ebben az összefüggésben Szekfű koncepciójában Rákóczi erdélyi fejedelemséghez való ragaszkodása nem reális politikai lépésnek minősül, hanem illuzórikus vágyálomnak. A tanulmány a továbbiakban Angyal Dávid — a recenzens véleménye szerint mélységesen humánus, korrekt és igen finom pedagógiai érzékről tanulságot tevő — magatartását tárja fel, ami a feltűnő mellőzöttség ellenére a professzort a további időszakban őt Szekfűvel kapcsolatban jellemezte: A száműzött Rákóczi megjelenését követő kampány feldúlta, abban mindvégig mellette állt, s még tárgyszerű kritikáját sem jelentette meg a műről, hogy Szekfű tudományos pályáján a törést megakadályozza. Továbbá minden eszközzel támogatta tudományos karrierjét (akadémiai tagsága, egyetemi katedrához juttatása). Szekfű (ennek ellenére) a további évtizedekben sem változtatott magatartásán, pedig Angyal még az 1942-43-as naplóbejegyzéseinek tanulsága szerint is elismeréssel nyilatkozott tevékenységéről. Tette ezt annak ellenére, hogy Szekfű továbbra is feltűnően kerülte munkáiban, pl. az Ocskay-kritikára, vagy a Rákóczi-tanulmányokra való hivatkozást, mert azok szemléletét nem fogadta el. Ez Szekfűnek a pozitivista történetszemléletet minden vonatkozásban elutasító felfogásából eredt, melyet megtartott annak ellenére, hogy e történetszemlélet bizonyos értékeire figyelmét Károlyi Árpád még 1937-ben felhívta. R. Várkonyi Ágnes nem foglal állást a ma már etikátlannak minősülő tudósi magatartását illetően (a felhasznált irodalomra történő hivatkozás mellőzése a témában való elmélyülést és jártasságot kérdőjelezi meg, de legalábbis felszínességre utal), ám egy nagyon szemléletes példával érzékelteti annak bizonyos fokú negatív voltát. Szekfű a Magyar Történet megírása kapcsán kifejti: Angyal Dávid időközben megjelent tanulmánya a szekfűi Bethlen-rajzzal polemizál „anélkül, hogy feldolgozásomat megemlítené" - azzal a magatartással vádolja tehát Angyalt Szekfű, amit évtizedek alatt éppen ő gyakorolt vele kapcsolatban. Fazekas István a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv munkatársi gárdáját és Szekfű Gyula szűkebb és tágabb munkakörnyezetét mutatja be részletesen az I. világháborút megelőző években, Szekfű tevékenységének főbb eseményeit tárja föl kellő részletességgel, odakerülésétől, 1909-től kezdődően. Ez a párhuzamos megközelítési mód lehetőséget ad arra, hogy Szekfű munkáját, feladatait és azok jelentőségét ezen alapos és adatgazdag írás olvasói ne csak önmagukban értékeljék, hanem a majdnem egy évtizedes hivatali élet összefüggésrendszerében láthassák. Ez a tanulmány sem marad ki azok sorából, amelyek legalább egy-egy példa említésével ne utalnának Szekfű ellentmondásos tudósi vagy emberi attitűdjére, többször ellentétébe forduló véleményére (például magatartása Thallóczyval szemben 1914-ben, akinek Bécsbe kerülését mégiscsak köszönhette). A recenzens talán nem esik ki nagyon szerepéből, ha megjegyzi: a Szekfű-levelezés eddigi áttekintése alapján talán az egyetlen pályatárs, akivel szemben megítélését és magatartását Szekfű Gyula sohasem változtatta meg, jó barátja, Eckhardt Ferenc volt. Ress Imre Szekfű bécsi levéltárnoki hivatali működését tárja föl egy rövid, ám politikailag és a magyar levéltárügy és kultúrdiplomácia szempontjából nagyon kritikus időszakban, 1918-19-ben. A 36 éves tudós igen szerény (allevéltárnoki) beosztásától szabadulni szeretett volna, amikor átlátta az Osztrák-Magyar Monarchia hamarosan bekövetkező nemzetállami átalakulásából eredő levéltári vagyonmegosztás következményeit. Meghiusult konstantinápolyi kiküldetése, pozsonyi egyetemi tanársága, még valamelyik budapesti közgyűjteménybe sem tudott átkerülni, s tegyük