Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Sipos Balázs: Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban. Politika- és társadalomtörténeti vázlat (Ism.: Buzinkay Géza) III/742

742 TÖRTÉNETI IRODALOM nem forrásként is értelmezhető és értelmezendő: a korabeli városképet megőrző fotók, az újsághirdetések, a plakátok stb. S hogy végezetül szó essék a kötet külleméről is: ízléses, de nem harsány, színes borító, méltó módon kemény táblával, a belíveknél pedig fényes műnyomó papírt tapint az olvasó keze, mindezek kellemesen tekintélyes súllyal vértezik fel Kalocsai Péter munkáját. Azt a kötetet, amely megközelítésével, számos adatával és logikus koncepciójával új utat mutatott a hazai polgári fejlődés és urbanizáció kutatásai számára — túl a szorosan vett közlekedéstörténeten és a téma alapjaiban lokális voltából fakadó, ehhez tapadó helytörténeten. Hogy e kutatási csapásirány fontos, tudtuk eddig is, de Kalocsai Péter el is indult ezen az úton, rámutatva, hogy további városok esetében is igen nagy szükség volna hasonló alapkutatásokra. Katona Csaba Sipos Balázs SAJTÓ ÉS HATALOM A HORTHY-KORSZAKBAN Politika- és társadalomtörténeti vázlat Budapest, 2011, Argumentum. 314 o. Két folyóirat, a „Múltunk" és a „Médiakutató" dolgozataiban, illetve vonzáskörzetükben alakul a 20. századi magyar média-(sajtó-)történet megírása. Ott jelennek meg korszakokat és jelenségköröket áttekintő, a liberalizmus szellemében kialakult modern média működését liberális felfogásban értelmező művek. E szellemi kör kutatói között Sipos Balázs mintegy két évtizede a Horthy-korszak politikai sajtóviszonyainak feldolgozását végzi. Legújabban publikált kötetében érdeklődésének középpontjában két kérdéskör áll: az egyik a média- (sajtó-) történetírás elmélete és módszertana, a másik a két világháború közötti negyedszázad magyarországi médiatörténete, pontosabban politikai sajtótörténete. Azáltal, hogy mindkét területtel foglalkozik — még ha a monográfia címe és tartalmának meghatározó része a Horthy-korszakra vonatkozik is —, azt vélhetnénk, hogy az elméleti bevezetésnek, az elsősorban az angol nyelvű sajtó-médiatörténeti, illetve politikaelméleti szakirodalom fontos darabjait bemutató, sőt olykor értékelő áttekintésnek levont következtetéseit a Horthy-korszakkal foglalkozó részekben értékesíti. Ez a bevezetés azonban inkább önállóan megálló, magyar nyelven hiányzó szakirodalmi áttekintés, amelynek szempontjai csak áttételesen kapcsolódnak az utána következő témakörhöz. A „politika-, társadalom- és médiatörténet-írást" bemutató bevezetést követően a propaganda és a közvélemény értelmezését és egymáshoz való viszonyát vizsgálja a szerző, amivel szerkezetileg is kifejezi, hogy felfogása szerint a Horthy-korszakban a hatalom a médiát elsősorban és szinte kizárólagosan propagandaeszköznek tekintette (zárójelben megjegyezve: érdekes lett volna ezt a kérdést annak tükrében vizsgálni, hogy ez nem csak a náci német és fasiszta olasz felfogással csengett össze, de megegyezett a lenini és sztálini felfogással is, és felbukkant Európa sok más országában is, vagyis korjelenség volt, amit a Szovjetúnió kelet-európai érdekszférájában — v.ö. a sajtóirányítás legfőbb szerve az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya — csak a rendszerváltoztatással sikerült kiiktatni). Ezután következik a „politikai rendszer és a politikai nyilvánosság" főcímet viselő rész, amelyben ismét rendhagyó módon előbb tárgyalja a szerző a sajtópolitika gyakorlatát és csak azután a sajtópolitikai koncepciókat, majd ezek (egyik) eredőjét, a Sajtókamarát. És végül a második világháború éveinek sajtó, hatalmi és ellenállási viszonyaival foglalkozik, hozzáfűzve az ellenállás „emlékezetét". Gazdag apparátus, bibliográfiák és névmutató zárja a kötetet. Sipos Balázs könyvei, dolgozatai a Horthy-korszak nyilvánosság- és cenzúraviszonyairól, politikai sajtótörténetéről fontos jelzések a korszak megítélésének történetírói árnyalási folyamatában. Annak ellenére, hogy szemléletmódja nagyrészt és forrásai is részben kapcsolódnak az 1960-1980-as években lerakott alapokhoz (Markovits Györgyi, Márkus László, Vásárhelyi Miklós), és a korszak megítélésében nem revideálja őket, de már csak ritkán él az „...és társaik hagymázas elképzelései" típusú megbélyegző publicisztikai kitételekkel, vagy az előítéletesen minősítő címekkel. Sokrétű hivatkozásokkal, köztük gazdag levéltári anyaggal alátámasztja, a maga területén hitelessé teszi a korábban „hittételekként", propagandisztikus formában és kizárólagosságra törekvően megszületett értékeléseket. Azt, amit „tekintélyelvű nyilvánosságnak" nevez, megkérdőjelezhetetlenül dokumentálja.