Századok – 2012
TANULMÁNY - Gábori Kovács József: A centralisták szerepe az ellenzék egységesítésében III/563
566 GÁBORI KOVÁCS JÓZSEF vizsgálatával pedig azt a feltételezést szeretném megcáfolni, hogy a centralisták a lap 1844 júliusában bekövetkezett átvétele után az előfizetők számának gyors emelkedésére és eszméik gyors terjedésére számítottak. 2. 1. Eötvös és Metternich Varga János és Gergely András kutatásai kimutatták, hogy az 1843-44-es országgyűlésen a főrendi ellenzék tagjaként jelen lévő Eötvös József olyannyira reménytelennek ítélte a vitára bocsátott reformok helyzetét, hogy minden bizonnyal — később centralistának nevezett — társai tudta nélkül emlékiratban fordult Metternich kancellárhoz. Ebben az 1843 közepén keletkezett memorandumban — melynek szövege nem ismert — Eötvös a városok szavazatjogának kiterjesztéséről értekezett.1 7 A városi ügy különösen fontos volt a centralisták számára, hiszen ezen keresztül akartak áttörést elérni a reformok terén. Mielőtt azonban az emlékiratok történetére részletesen kitérnék, szólnék néhány szót a centralistákról és reformjavaslataikról. A centralisták reformelképzeléseit talán akkor érthetjük meg a legjobban, ha csoportjukat megkíséreljük elhelyezni az európai liberalizmus áramlataiban. Eötvösékkel ellentétben a magyar liberálisok többsége a reformkorban a Szabó Miklós által klasszikus liberalizmusnak nevezett irányzathoz tartozott. Ez angolszász eredetű volt és fő ellenfelének az abszolutizmust tekintette. A nemesi liberalizmus Magyarországon a sérelmi politikából nőtt ki, így az állami bürokráciával szemben az igazgatás irányítóinak választhatósága mellett állt ki, elutasította a szokásjoghoz nem illeszkedő királyi rendeleteket, és államminimalizáló jelleget öltött. Abszolutizmus elleni küzdelmében a vármegyerendszer nemesi önkormányzatára kívánt támaszkodni, így azt akkori állapotában fenntartandónak vélte, és csak kisebb, jobbító szándékú változtatásokat kívánt rajta végrehajtani. A centralisták ezzel szemben a liberalizmus kontinentálisnak nevezett alaptípusához tartoztak, mely fő ellenfelének a feudális rendszert tekintette. A közös pont a két liberális irányzatban az egyéni szabadság és a magántulajdon sérthetetlenségének elve volt. Míg azonban a klasszikus liberalizmus ezekre nézve a legnagyobb veszélyt az abszolutizmusban látta, addig a kontinentális liberalizmus a feudális uralmi helyzetekből fakadó önkényességben. Ez utóbbi ennek megfelelően részletes törvényi szabályozást, vagyis zárt kodifikációt, jogállamot akart.1 8 A közigazgatásban a szakigazgatás híve volt a választott laikusokkal szemben és célul tűzte ki a közegészségügy javítását, a 17 Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán. 1840-1843. In: Somogy megye múltjából. (Levéltári Évkönyv 12.) Kaposvár. 1981. 155-195.; Gergely András: Liberalizmus és nemzet. Eötvös József és a Habsburgok az 1840-es években. Világosság 31. (1990: 1.) 1-8.; Fenyő I.: A centralisták i. m. 251-252.; Veliky János: Eötvös József bizonytalan alkotmányos pozíciója - Metternichhez küldött politikai memorandumai 1843-ban. In: Uő: A változások kora. Polgári szerepkörök és változáskoncepciók a reformkor második évtizedében. (Habsburg Történeti monográfiák 8.) Bp. 2009. 83-92. - Veliky megállapítása szerint Eötvös csak igen ritkán és akkor is csupán Metternich körén belül utalt memorandumaira. - Uo. 86. - Az ellenzékiek így feltételezhetően nem tudtak ezek létéről. 18 Szabó Miklós: A liberalizmus elvi kérdései. I. In: Uő: Politikai kultúra Magyarországon. 1896-1986. Szerk. Tallár Ferenc. Bp. 1989. 47-53.; A magyar liberális csoportok elhelyezését e rendszerben 1. - Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Bp. 2007. 26-29.
