Századok – 2012
TÖRTÉNETI IRODALOM - Micae mediaevales. Tanulmányok a középkori Magyarországról és Európáról (Ism.: Veszprémy László) II/484
485 TÖRTÉNETI IRODALOM sorozat pedig egyébként is bekerült a hazai művészettörténészek látókörébe. Végül tanulságosak Latini Orsini birtokszerző politikája részleteinek, s főpapi karrierjének bemutatása. Kelényi Borbála (Az öltöztetős Madonna. Két késő középkori forrás alapján, kitekintéssel a néprajzi párhuzamokra) tanulmányában Gersei Pető Miklós özvegyének 1503-as végrendeletét mutatja be, miszerint az özvegy a medgyesi ferences kolostorra hagy egy olvasót és fátylat, amit a helyi Száz Mária szoborra kell akasztani. A Szerző ebben a későbbi, barokk kori öltöztetős szobrok korai megjelenését valószínűsíti. Rozgonyi Istvánné Hédervári Katalin 1519-es végrendelete pedig a varannói ferences kolostornak juttat hasonló céllal egy olvasót. Rendkívül érdekes az egyházi helyeknek ruhadarabok adományozása szokásának a nyomon követése, megfelelő művészettörténeti és néprajzi kitekintéssel. Ugyanakkor a Szerző a nem történeti említések kapcsán sokszor kritika nélkül veszi át a korábbi irodalom megállapításait. így adományozza I. Lajos és felesége esküvői ruháját Marizellnek (sajnos az angol rezümében is), noha itt nyilván Bálint Sándor és az új Magyar Katolikus Lexikon csúsztatásáról van szó. A megállapítás helyesen II. Lajosra és feleségére vonatkozik, sőt a legújabb mariazelli katalógus még az ő esetükben is óvatos, „a hagyomány szerint" megjelölést használva. Mikó Gábor (A Corpus Iuris Hungarici és 16. századi törvényhozásunk okleveles emlékei) kapcsán az 1526 és 1584 közötti törvények szöveghagyományának a kérdését vizsgálja. Megállapítja, hogy e korszakra nézve alig állnak rendelkezésre hitelesnek tekinthető okleveles források, dekrétum-oklevelek, így a mai kutatóknak nem marad más hátra, minthogy minél nagyobb számba összegyűjtsék a törvényszövegek későbbi, különféle korokból származó másolatait. Ezek alapján az eddig nyomtatásban megjelent szövegeknél (1584-es, majd millenniumi Corpus Iuris, Magyar Országgyűlési Emlékek) sokkal több szövegvariánst megőrző szöveghagyomány rekonstruálható. Ennek fényében joggal kérdőjelezi meg a II. Ulászló kori törvénypublikálási gyakorlat, a vármegyéknek küldött hitelesített példányok megküldését, s sokkal inkább az országgyűlési követeknek a helyszínen készített másolataival számol. Mindezt az 1542-es pozsonyi országgyűlés 27. cikkelyének eltérő olvasataival illusztrálja. Péterfi Bence (Újabb adalékok Árpád-házi Margit középkori csodáinak sorához) hihetetlenül szerencsés kézzel talált rá az Orsiniek már emlegetett levéltárában Margit középkori kanonizációjával kapcsolatos, eddig ismeretlen eredeti oklevélre és további másolatokra. Ezek közül kettő a legelső kanonizációs kísérletekhez tartozik (1272), a többi a Mátyás alatti újabb próbálkozásokhoz (1460-67). Jelen írás a Mátyás-koriakra koncentrál, a budai káptalan akkori, 11 kiadványát mutatja be. A bevallásokra emlékeztető káptalani kiadványok Margit csodáiról szóló beszámolókat tartalmazzák, az eredetiek közjegyző által is hitelesítve. Mindez szépen igazolja, hogy nem hazai használatra, hanem a Szentszék számára szánták őket. Külön fejezetet szentel a leírt csodák elemzésének, a hercegnő elzálogosított koronájáról, a csodálatos gyógyulásokról. Rózsa Márton (Eretnekek az Alexiasban) arra a kérdésre keresi a választ, hogy a bizánci belpolitikában I. Alexios uralma alatti eretneküldözésekre milyen magyarázatot lehet találni. Persze, az Alexias alapján sem könnyű az események mögötti vallási és politikai indíttatást felderíteni, a motívumokat valószínűsíteni, s a császár személyes vallásosságának mértékét, annak átélését megítélni. Érdekesek a császárnak az egyházi tulajdon megszerzésére, illetve a a pauliciánusok és a bogumilok ellen tett lépéseinek, s azok következményeink, korabeli hatásának a bemutatása. Somogyi Szilvia (A Hartvik-agenda és a kánonjog) a ma Zágrábban őrzött ún. Hartvikagenda rendtartásaihoz talált értékes, ezek mintájául is szolgálható párhuzamokat az újabban kritikai kiadásban megjelent reimsi és különösen a montecassinoi zsinati rendtartások között. A kódex tartalma, a kiközösítési ordo egyúttal újabb bizonyítékát adja annak, hogy a Burchardus-féle Decretum ismert volt az 1100 körüli Magyarországon. Bár a Szerző kéziratunk Hartvikját kategorikusan azonosnak tekinti a legendaíró püspökkel, a korábbi szakirodalom, így Szendrei Janka és Madas Edit bizonyos óvatos mértéktartással fogalmazott. Rendkívül örvendetes, hogy az utóbbi évtizedekben megélénkült a liturgikus kódexek zenetörténeti, jogtörténeti, liturgiatörténeti, paleográfiai kutatása, fakszimile, olykor kritikai kiadása, s e tanulmány is szépen illeszkedik e sorba. Urbán Máté (A mennyei topográfia. Remeterendi és ciszterci tájszemlélet a középkorban a hagiográfiai források és a helynevek tükrében) megállapítja, hogy a ciszterci és remeterendi — több száz európai tételt vizsgáló — helynévadásban sok hasonló elem volt, noha az előbbieknél nagyobb arányban jelennek meg a mennyei tájra utaló elemek, a paradicsomszimbolikával együtt. Ezzel szemben a hegy-, és víz-, az erdei növények-elnevezés gyakoriságát az utóbbiak esetében letelepedési gyakorlatuk magyarázza. Joggal utal arra, hogy a későbbi interdiszciplináris vizsgálat még további részleteket tárhat fel a rendek és a táj viszonyáról.
