Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mészáros Orsolya: A késő középkori Visegrád város története és helyrajza (Ism.: Szende Katalin) II/482

483 TÖRTÉNETI IRODALOM pontot, amelyhez az egész város középkori telek- és utcarendszere köthető lenne" (63. old.). A forráspusztulás — beleértve az élő topográfiai emlékezet pusztulását (ahogyan ezt Buda kapcsán Végh András is kifejtette) — valóban rendkívüli mértékű. Az a tény, hogy a város középkori kiadványai közül a vizsgált több mint 250 éves periódusból (1280-1541) mindössze 18 darab maradt fenn, és azok is mind más városi vagy családi levéltárakban, kellően érzékelteti a nehézségeket. Semmilyen topográfiai rendben felvett lista, adójegyzék, városi jegyzőkönyv nem maradt ránk, bár a város bírája és tanácsa, amint a tanulmányfejezet meggyőzően bizonyítja, a középkor folyamán végig ellátta feladatát. Nem hiszem, hogy lenne Európában más uralkodói székváros, amelynek életét ennyire töredékes adatokból kellene rekonstruálni... Különösen hiányzik a város plébániatemplomának, illetve a Szent László ágostonos kolostornak a megbízható és kétségen felül álló azonosítása, hiszen ezek az épületek több ingatlan adásvételénél viszonyítási pontként szolgáltak. Mészáros Orsolya — a bizonytalanságok kellő hangsúlyozásával — megteszi saját javaslatát, amely számomra meggyőzőnek tűnik, nevezetesen hogy a plébániatemplom a Fő u. 71-75. szám alatt feltárt, központi elhelyezkedésű templomépület lenne. Ennek segítségével próbálja azután a „Városrészek, házcsoportok" c. alfejezetben azonosított ingatlan-együtteseket elhelyezni. Még így sem lehet azonban — a királyi palotát leszámítva — egyetlen világi lakóépület maradványait sem a középkori telektulajdonoknak megfeleltetni. Szintén várat magára Visegrád piacterének meghatározása, amely az árucsere városban játszott szerepének megítéléséhez lenne lényeges. Ugyanehhez szolgáltatna adalékot (bár erre a kötet nem tér ki) egy esetleges kereskedelmi célokat is szolgáló kikötő lokalizálása. A kereskedelem ugyanis az eddig feltárt adatok szerint csak igen korlátozottan voltjelen Visegrád életében: nem tudunk komolyabb nagykereskedők, pénzemberek jelenlétéről, leszámítva a pénzügyigazgatás egyes tisztviselőit. A lakóházakból napvilágra került apró leletanyag, elsősorban az importáruk vizsgálata némileg módosíthatja ezt a negatív képet. A város igazi különlegessége, felemelkedésének alapja azonban egyértelműen nem gazdasági funkciója, hanem az országos kormányzati hivataloknak a sajátos, magánházakhoz kötődő jelenléte volt. Ezt a jelenséget a Szerzőnek az okleveles adatok és az épületek méretére és egymáshoz való viszonyára vonatkozó régészeti megfigyelések segítségével egyaránt sikerült igen plasztikusan bemutatnia, topográfiai és várostörténeti érvekkel igazolva Engel Pál korábbi megállapításait az Anjouk által felemelt új udvari arisztokrácia szerepéről. Képet kapunk az uruk telkén megtelepedő familiárisok életkörülményeiről, szolgálatuk színteréről is. Igen fontos megállapításnak tartom, hogy a hivatalviseléshez kötődő telekrendszert és házbirtoklást már az 1320-as évektől, tehát már a városbeli királyi palota kiépülése előtti időből igazolni tudta, és összekapcsolta egy, a korábbi hospestelepülés szerkezetét alapvetően megváltoztató tudatos telekrendezési folyamattal. Ez a folyamat, ha nem is magyarázza meg I. Károly szokatlan döntését, amikor Visegrádot 1323-ban székhelyévé tette, hozzájárulhat a választás középtávú sikerének megértéséhez. A királyi vár tövében (később a palota közelében) biztosított (és elvárt) megtelepedés az arisztokrácia udvarhoz kötésével olyan járulékos hasznot jelentett a király számára — a fellegvár tökéletes biztonságot nyújtó stratégiai pozíciója mellett —, amelyet a 14. század elején már sűrűn lakott budai várhegyen nem érhetett volna el olyan könnyen. Meglehet, a nagybírák és más országos méltóságok házainál történt ügyintézés mellett Nagy Lajos fontolgatta állandó hivatali épületek kiépítését is. Erre utal legalábbis egy 1360. évi házadomány (Oklevéltár 23. szám) elgondolkodtató kitétele, amely szerint a királynak jogában áll a szóban forgó épületet becsértékén visszaváltani, ha pro cancellaria vel pro aliis nostris usibus voluerimus rehabere. A tanulmányt keretbe foglalja az a bevezetésben feltett és a befejezésben a Szerző értelmezése szerint pozitívan megválaszolt kérdés, hogy Visegrád rezidenciavárosnak tekinthető-e, és hogy ez a jelző magyarázatot ad-e a település gyors felemelkedésére és későbbi látványos hanyatlására. Rezidenciákkal, főúri és uralkodói székhelyekkel már korábban is foglalkozott a hazai középkorkutatás: itt ismét csak Kubinyi András kezdeményezésére kell utalnunk, aki elsőként közvetítette a Német-római Birodalom sajátosságainak figyelembevételével az 1980-as évek közepén kialakult Residenzenforschung megközelítési módját és eredményeit a magyar középkor kutatás számára. A „rezidenciaváros" terminusa korábban nem tartozott a magyar várostörténeti kutatás bevett fogalomkészletéhez. Talán azért nem, mert német megfelelője az egymással párhuzamosan uralkodó egyházi vagy világi fejedelmek székhelyeihez kötődő települések megjelölésére szolgál; hazánkban az egész ország felett uralkodó lakóhelyének megjelölésére elegendőnek mutatkozott a „székváros" fogalma. Mészáros Orsolya joggal hangsúlyozza, hogy „a 14. századi Visegrád képében a főváros és a székváros elvált egymástól" (101. old.), és azt is, hogy az udvar végleges Budára köl-