Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Archives et Histoire dans les Sociétés Postcommunistes (Ism.: Fejérdy Gergely) I/259

260 TÖRTÉNETI IRODALOM A bevezetésben a könyv szerkesztője, Sonia Combe, aki maga is történész-politológus, és többek között a franciaországi CNRS (Centre Nationale de la Recherche Scientifique) Társadalom-és Politikatudományi Intézetének kutatója, számos a témához illeszkedő munka szerzője, röviden ismerteti, kiemelve az elsődleges források hiányát, a volt keleti blokk történetének 1990-ig tapasztalható alapvető kutatási nehézségeit. Megemlíti, például, hogy a Hideg háború idején, a kommunista rezsimekre vonatkozóan, a nyugati történészek számára az egyetlen elérhető levéltári anyag az 1941-ben a németek által elhurcolt, és a háború után Münchenben előkerült Szmolenszki párt dokumentumok voltak. Véleménye szerint a korszakra és a térségre vonatkozó levéltári dokumentumok elérhetetlensége mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a rendszerváltás előtt született munkák teljesen elértéktelenednek, ellenkezőleg, sok esetben segítik a források megfelelő kritikai kezelését. A bevezetés felhívja arra is a figyelmet, hogy a lépésről lépésre hozzáférhetővé váló dokumentumok inkább több problémát hoznak magukkal, mint amit megoldani képesek. Felhasználásukkor nagyon körültekintően kell eljárni. Fontos többek között figyelembe venni a keletkezési körülményeket, illetve elengedhetetlennek tűnik az így összegyűjtött információk korabeli visszaemlékezésekkel történő ütköztetése is. Sonia Combe, mint a kötet több szerzője, ezt a fajta óvatosságot különösen megszívlelendőnek tartja a rendőrségi iratok használatánál. A levéltári forrásokkal kapcsolatban továbbá aláhúzza azt a tényt is, hogy ezek több szinten hordoznak információt, az elsődleges jelentésen túl számos indirekt következtetésre is lehetőséget adnak segítve a kommunista rendszerek működésének jobb megértését és ezen keresztül a korszak és a Vasfüggöny mögött zajló események egyfajta objektívebb, összefüggéseket szem előtt tartó megítélést. Nem véletlen, hogy Sonia Combe hangsúlyozza, hogy a történetírás, a korabeli dokumentumok egyre szélesebb körű megismerésével arra is lehetőséget kap, hogy a korábbi ideológiai ellentéteket félretéve, nem eleve determináló előítéletek mentén, hanem tudományos következtetésekre támaszkodva próbálja feltárni a múltat. A bevezetést követően a kötet három különböző hosszúságú egységre bomlik. Az első rész a levéltári forrásokhoz való hozzáférés kérdésével foglalkozik és Charles Kecskeméti, a Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA) volt főtitkárának a tanulmányával indul, amely táblázatok segítségével mutatja be a mai helyzetet a volt keleti blokkban. Rövid elemzéséből országról-országra jelentős eltérésekre derül fény. Amíg egyes államok, mint például Németország széleskörű hozzáférést tesz lehetővé a közelmúlt levéltári forrásait illetően, addig Románia, de főleg Oroszország esetében a titkosítás, és a dokumentumokhoz való hozzáférés különböző módon történő akadályozása napi gyakorlat. A második tanulmányból választ kapunk számos ok-okozati összefüggésre elsősorban a volt szovjet levéltárak vonatkozásában. A szerző Victoria Prozorova-Thomas, számos helyen párhuzamot húzva a franciaországi levéltári szabályozással bemutatja 1917-től az oroszországi levéltárak működésének történetét. A tanulmányból világosan látszik, hogy a Szovjetunióban soha sem alakult ki a levéltárak vonatkozásában megfelelő jogosítványokkal és hatalommal bíró felügyelő intézményre alapozott koherens politika. Ezt jól mutatja az a tény, hogy 2004-ig nem született valódi, átfogó törvényi szabályozás a kérdést illetően, és hogy az egyes szakminisztériumok csekély hajlandóságot mutatnak levéltári anyaguk Rossarkhiv-nak történő kiszolgáltatására. A Peresztrojkával elindult egy részleges nyitás a levéltári források tekintetében, de 1993 után ez a tendencia visszafordult és az egyes dokumentumok elérhetősége egyre nehezebbé vált. Jóllehet, úgy tűnik, hogy a 2004-es törvénykezéssel egy szabadabb elvű megközelítés látott napvilágot, mégis a rendezésre való hivatkozás, illetve az orosz levéltárosok hagyományos bizalmatlansága a történészek irányában, továbbra is jelentős mértékben gátolja tudományos kutatást. A második rész a leghosszabb fejezete a kötetnek. Ez a levéltári nyitás történetírásra gyakorolt hatását vizsgálja a volt keleti blokk esetében. Az első két tanulmány szerzői, Bernard H. Bayerlein a mannheimi és Jean-François Fayet a genfi egyetem oktatói, a személyes iratok, például naplók, levelezések stb., használatára hívják fel a figyelmet. Ezekre a forrásokra támaszkodva, mindkét munka a szovjet vezetők vonatkozásában érdekesen érzékelteti a kommunista hatalom és annak gyakorlói közötti viszonyt, rámutatva arra, hogy ebben rendszerben a személyes és közszféra szinte egyáltalán nem válik el. A fejezet a keleti blokk külpolitikájával foglalkozó négy tanulmánnyal folytatódik. Antoine Marès a párizsi Pierre Renouvin Intézet igazgatója általánosságban, míg Irina Gridan, Pierre Jardin és Maria Pásztor egy-egy konkrét állam példáján keresztül mutatják be, hogy az 1989-től megnyíló levéltári források segítségével, miként árnyalhatjuk a keleti blokk országainak külpolitikájára vonatkozó ismereteinket. A „Párt", a klasszikus diplomáciai és a különböző minisztériumok, szervezetek iratainak összevetésével pontosíthatjuk a térség egyes államainak a szovjet érdekszférán belüli helyét, egymásközti viszonyát, és a tágabb nemzetközi