Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szakolczai György - Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására (Ism.: Csapody Miklós) I/249

250 TÖRTÉNETI IRODALOM A pezsgő, ám oly tragikusan rövidnek bizonyult koalíciós korszak hagyományra és mo­dernitásra épült keresztény Demokrata Néppártja, és a balos Nemzeti Parasztpárt kései, Petőfi Párt néven újraéledt, tiszavirág életű utóda - együtt, 1956 októberében? A szuggesztív újságíró, a DNP főtitkára, Barankovics István, aki már Mindszenty 1948. decemberi letartóztatása és pártja 1949. februári önfeloszlatása után elhagyni kényszerült Magyarországot - együtt nemzedéke egyik legfényesebb elméjével, Bibó Istvánnal, a „demokratikus szocializmus" hívével, a novemberben át­alakított Nagy Imre-kormány egyik Petőfi párti államminiszterével, akit '57 májusában tartóztat­tak le? Nem együtt, de már az akkori jelen időben világtörténelemmé lett élet-halál küzdelem kö­zös térfelén — és együtt ebben a többszörösen is közös kötetben —, a „proletárdiktatúra elhárítá­sára". Barankovics, szinkronban a nyugat-európai folyamatokkal, elsőként keltette életre a ke­reszténydemokráciát a háború utáni Kelet-Közép-Európában. Miután a DNP-t a hatalom megsem­misítette, neki is az emigráció zaklatott magánya jutott, tehetetlen szemlélése annak, miként té­vesztenek kényszerűen utat nemzedékek Magyarországon. Bibó tragédiája az volt, hogy „az égető­en időszerűnek tartott kérdések vizsgálatát a napi politika nagyon is múlékony jelenségein kezdte - írta Lakatos István a Bibó-emlékkönyvben (1991). - Az 1946-os koalíció lehetőségeit, az 1947-es választások tanulságait egy Gibbon világosságával, egy Ranke tudományos felkészültségével, egy Mommsen adatgazdagságával elemezte. Tünékeny jelenségek tisztázásába oly mélyreható-hatal­mas energiát fektetett, amellyel korának talán legjelentősebb történetírója lehetett volna, ha ugyan az akart volna lenni. Ó azonban politikusnak tartotta magát elsődlegesen, s persze egy át­meneti kor efemer problémáit is oly színvonalon tárgyalta, oly tiszta magasságba tudta ragadni, hogy alighanem utódok nemzedékeit ösztönzi majd továbbgondolásukra." Barankovics és Bibó kö­zös illúzióit a kommunisták is folyamatosan táplálták; Lukács György'46-ban azt írta, hogy „nin­csen komoly ember, komoly tömegerő Magyarországon, amely a proletárdiktatúrát akarná", ezért „a proletárdiktatúrának ma semminemű politikai aktualitása nincs". A magyar nép többsége azonban másként vélekedett, ezért '47-ben a kisgazdapártra és a DNP-re szavazott. Barankovics védekező álláspontja az volt, hogy pártja nem antikommunista, hanem csak nem kommunista, Bibó pedig alaptalannak ítélte a Rákosiéktól való félelmet. A nem kommunista politikai erőknek mindössze két választása maradt: hinni a kommunistáknak, vagy kivonulni a közéletből. Baran­kovics, és a keserű iróniával Demokrata Kétpártnak mondott DNP eközben Mindszentyvel és a kommunistákkal kényszerült kétfrontos harcra, Bibó pedig később sem látta át, „hogy a demokrácia alapvetőbb érték, mint a szocializmus". (Molnár Gusztáv, Bibó-emlékkönyv) Mindszenty Baran­koviccsal, de a zseniális, reálpolitikus jezsuitákkal, Jánosi Józseffel, Kerkai Jenővel, Nagy Töhötöm­mel szemben is mindvégig hajthatatlan maradt, mikor pedig a parlament kapujában összetalálko­zott vele, megkérdezte Bibót, „melyik pártárnyalathoz tartozik. Ami körülbelül annyit jelentett, hogy ő az összes létező pártokat a kommunista párt árnyalatainak tekintette. És végül megkérdezte, hogy tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre, amin enyhén elképedtem, mert ez alatt a három nap alatt, amióta ő kiszabadult, ha valamiről, hát egy dologról kellett volna tájékozódnia". (Huszár Tibor: Bibó István, 1989.) Szakolczai és Szabó munkája úgy számol le az illúziókkal, hogy tömör és pontos összefogla­lót ad elsősorban a DNP belső-külső küzdelmeiről és politikusairól. A cím talán többszörösen félre­érthető, hiszen a proletárdiktatúrának mondott kommunista Gleichschaltung eleve nem volt elhá­rítható. Mit ért ezen, és miért akarta megszüntetni? - kérdezte a kihallgató Bibótól 1958 januárjá­ban. „A proletárdiktatúra alatt azt a politikai programot és szerkezeti formát értem, mely a mun­kásosztály hatalomra jutása után a hatalom megosztását megszünteti, és a munkásosztály és [a] dolgozó parasztság egységére való hivatkozással a hatalmat szervezetileg is koncentrálja. Ezt azért akartam megszüntetni, mert az volt az álláspontom, hogy reálisan működő szabadság [aj ha­talmak megosztása nélkül nem képzelhető [ell." Hogyha elfogadnánk, hogy '49-ben a munkásosz­tály jutott hatalomra Magyarországon, csakis akkor beszélhetnénk „proletárdiktatúráról". Bibó '56 októberének végén is azon töprengett, „hogyan lehetne [a] többpártrendszer és [a] sajtó- és szólásszabadság mellett olyan alkotmányjogi megoldásokat létrehozni, amelyek a szocializmus vívmányait biztosítják, és csakis a szocializmus elvi alapját elfogadó pártoknak engednek indulást a választásokon." (A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról, 1996. ) Ez az elgondo­lás is arra az illúzióra épült, hogy ami külső erővel, antidemokratikus hatalmi nyomás alatt létre­jött, fenntartható egy forradalom után, alkotmányos viszonyok között is. Amit Barankovics, Bibó és még sokan (Bálint Sándor, Eckhardt Sándor, Mihelics Vid, Rónay György, megannyi kisgazda) a kommunista hegemónia kiépülése ellen mégis megtettek, igazi ellenállás volt, amit nem kísérlet-

Next

/
Thumbnails
Contents