Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tengely Adrienn: A magyar egyházak a forradalmak korában (Ism.: Ormos Mária) I/242

243 TÖRTÉNETI IRODALOM Az első forradalmi napok sodrában láthatóvá válik, hogy mindegyik egyház minden megnyilvánulásában nem csak elismerte, de kifejezetten vagy látensen támogatta is az új rendszert. Különösen a protestáns egyházak emelték ki értékként a függetlenség elérését, de valamennyien elismerték e mellett a demokráciát, majd a köztársaságot is, bár többnyire a nélkül, hogy a demokrácia fogalmának részletezésére kitértek volna. Ezt a magatartást a magát marxistának nevező történetírás általában képmutatásként kezelte, és nevetségessé tette a GYOSZ, az OMGE, számos más szervezet és befolyásos személy viselkedésével együtt. Tengely Adrienn több meghatározó elemét bemutatja e magatartásnak, de néhány tényezőre érdemes még kitérni. Elsőként annak a kulturális, mentális tényezőnek lehet még figyelmet szentelni, amely a magyar lakosság óriási többségét jellemezte a függetlenség gondolatával kapcsolatban. Ez a körülmény az adott pillanatban megtiltotta a legelszántabb legitimistának is, hogy felfogását hangos szóval megfogalmazza. Hozzájött ehhez néhány nap múlva az a tény, amelyre Tengely is kitér, hogy ti. I. Károly császár, IV Károlyként magyar király november 11-én, illetve 13-án lemondott felségjogai gyakorlásáról, ami — akár véglegesnek, akár ideiglenesnek tekintette is valaki e nyilatkozatokat —, nem volt másként értelmezhető, mint hogy megszűnt a korábbi alkotmány hatálya. A királyság fennmaradását ugyan elvileg el lehetett ismerni, de praktikusan nem volt király. Ha valaki az alkotmányos kimenetelt akarta biztosítani, nem volt más választása, mint az éppen kialakult államforma elismerése. A politikai mimikrivel vagy ál-lojális eskükkel kapcsolatban fel lehet vetni, hogy az élő szervezetek általában véve hogyan reagálnak a nagy változásokra, vészhelyzetekre. Úgy tűnik, vagy alkalmazkodásuk révén élik túl a megpróbáltatásokat, vagy minden erejükkel ellenszegülnek, és a legtöbbször a két variáció felváltva, illetve kombinálva jelenik meg. Nagy kihívások idején a csoportok alkalmazkodási hajlama átmenetileg többnyire megnövekszik, és ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy amíg remélni lehetett a kormánytól és az új rendszertől a legrosszabb forgatókönyv elkerülését, addig papok, katonatisztek, tőkések és földbirtokosok csakúgy a lojalitásukat fejezték ki az új állammal szemben, miként az ország népének jókora része lelkesen szavazott neki bizalmat. A független állam létesülését egyébként egy másik, azt mondanám, hogy technikai okból kifolyólag egyszerűen nem lehetett el nem ismerni. A birodalom romjain ugyanis Magyarország gyakorlatilag egyedül maradt. Ausztria-Magyarország valamennyi nemzeti közössége, ideértve az első helyen az osztrákokat, már a magyarokat megelőzve kimondta saját függetlenségét. Először az osztrák törvényhozó testület német ajkú képviselői mondtak fel a birodalomnak október 21-én, és követték őket a csehek, a szlovákok, a horvátok, a szlovének. E tekintetben Budapest volt a legóvatosabb, mi több, a késlekedő. Az elszakadás kimondására Magyarországon akkor került sor, amikor már egyáltalán nem volt kitől és mitől elszakadni. A könyv szerzőjének legnagyobb erénye, hogy minden egyes kérdést a maga teljességében igyekszik bemutatni, és ez a szövevényes történet legnagyobb részében az ugyancsak elfogulatlan olvasó szemével nézve sikerül is neki. Láthatjuk az egyházi személyeket érő különféle indíttatású bántalmazásokat, amelyek egyébként nem csak egyházi személyeket, de civileket, főként gazdagokat és zsidó kisegzisztenciákat is érintettek. Tengely Adrienn bemutatja az atrocitások egy részét, amelyek 1918 őszi hónapjaiban elárasztották az országot. Hamar tudomásul kell vennünk azt is, hogy lett légyen egy egyházi szervezet bármilyen mértékben hierarchizált, távolról sem volt egynemű. Különösen a katolikus egyház esetében világlik ki, hogy nem csak az alsópapság nem elhanyagolható része, és az úgynevezett Javadalmasok" között húzódtak ellentétek, de érzékeny eltérések mutatkoztak a püspökök körében is. A politikai érzékkel megáldott Csernoch bíborost, a szociális érzékenységű Prohászka Ottokárt és a konok tradicionalista Mikes János püspököt nem lehet egy kalap alá venni, ahogyan az a múlt történetírásában nem ritkán megtörtént. Finoman kezeli Tengely az egyes egyházak vezető grémiumai közötti eltéréseket is. Kétségtelenné válik, hogy a protestáns egyházak nyitottabbak voltak mind az országos, mind az egyházon belüli változtatások iránt, mint a katolikusok. Az utóbbiak is készek voltak tárgyalni a földkérdésről, a kapcsolati rendszerek átalakításáról és számos más részletkérdésről, de makacsul kitartottak a belső egyházi hierarchia fenntartása, és a múltban elnyert jogok minél nagyobb mérvű megörökítése mellett. Hozzátehető ehhez, hogy — Prohászka kivételével — egyelőre nem sok érzékenységet mutattak sem saját elszegényedett, rongyoskodó papjaik, sem az általános szegénység iránt. Az egyházvezetések körében szinte egyformán megjelent az aggodalom amiatt, hogy mi történik az országgal. Ez a probléma végigvonul az egész korszakon, és talán nem esem túlzásba, ha az állam-egyház viszony gyökeres átalakulását 1919 januárjában — legalábbis részben — annak tulajdonítom, hogy ekkorra kiderült az új rendszer tehetetlensége e viszonylatban. A kormány