Századok – 2012

TÖRTÉNETI IRODALOM - Tengely Adrienn: A magyar egyházak a forradalmak korában (Ism.: Ormos Mária) I/242

244 TÖRTÉNETI IRODALOM kénytelen volt feladni a magyar közigazgatást az északi részeken, és ellenállás nélkül eltűrni a román előrenyomulást Kolozsvárig, majd tovább. Alig hihető, hogy a magyar érdekeket szívükön viselő egyházi vezetőket és papokat, különösen ha e körülmény egzisztenciális is érintette őket, miként nagy részüket valóban érintette, e tények hidegen hagyhatták volna. A kötetből egyébként ki is derül más összefüggésekben, hogy az ország feldarabolása a papság jelentős részét személyes tragédiaként is érintette. Mindazonáltal elméletileg nem vitatható Tengely Adrienn ama alaptézise, amely szerint a Berinkey kormány idején bekövetkezett egyházi támadások a kormány megváltozott, radikalizálódó politikája ellen irányultak, de nem vették célba az új rendszert, nevezetesen a köztársaságot, és a jegyében várt, beígért választási rendszert. Mi több, lázasan készülődtek a választásokra. Az alaptézis szerintem elvileg megállja a helyét annyiban, hogy egy demokráciában bármikor, bárki bírálhatja és támadhatja az aktuális kormányt, a nélkül, hogy magát a rendszert tenné kétségessé. Mindazonáltal egy probléma felmerül ezzel kapcsolatban, amelyet talán érdemes tovább gondolni. Mi van akkor, ha egy új kormány egyúttal maga az új rendszer? Nézzünk egy másik szituációt. Ha valaki — mondjuk 1924-ben — támadja Benito Mussolini kormányának tevékenységét, akkor csak ezt a kormányt teszi bírálat tárgyává, vagy célpontja maga az új rendszer? Ugyanezt a kérdést meg lehet fogalmazni az Adolf Hitler kormányra jutását követő hónapokra nézve is. Mi lehet az a kritérium, amelynek segítségével a két fogalom: rendszer és kormány egy ilyen helyzetben elválasztható? A választ nem ismerem a kérdésre, de azt hiszem, hogy megérdemel egy további gondolatkísérletet. Mivel nincs mód arra, hogy végigmenjek a viharos korszak minden elemén, és felsoroljam a szerző számtalan erényét, amelyeket helyzetek, gondolatsorok és személyek bemutatásában csillogtat, így csak egy rendkívül tanulságos kérdéskört ragadok ki a sok közül, és két további problémára térek ki, mint olyanokra, amelyek esetében a folytatás, a további elgondolkozás indokolt lehet. A kötet talán legfontosabb, és a témát mindenképpen új megvilágításba helyező részében Tengely Adrienn az egyházak belső életének átalakításával, illetve az erre irányuló kísérletekkel foglalkozik. Ezek körében nagy hangsúly esik a katolikus autonómia ügyére, amely voltaképpen a katolikus egyház védelmi sáncát volt hivatott felépíteni a mindenkori tényleges, vagy lehetséges állami törekvésekkel szemben. A téma 1848-tól kezdve foglalkoztatta az egyházi köröket, majd több sikertelen próbálkozást követően az autonómia gondolata erőteljesen felbukkant 1918 novemberében. A katolikus ügyekkel foglalkozó kormánybiztos támogatta, sőt sürgette a megvalósítását, az egyház elméleti alapon is, gyakorlatilag is mellette volt, a terv mégis elbukott. Méghozzá az ugyancsak tervezett és végül megvalósítatlan földbirtokreform megoldási módján bukott el, mivel a kormány a megváltási összegeket az Autonómia számára akarta biztosítani, amihez a magyar egyház hajlandó lett volna hozzájárulni, XV Benedek pápa azonban ezt megtiltotta. Ezért a püspöki kar nem tehetett mást, mint hogy visszavonta előzetes egyetértését. Elhaltak azok a kezdeményezések is, amelyek a protestáns egyházak és a katolikus egyház vagyoni egyenlőtlenségének a kiegyenlítésére, vagy legalább a csökkentésére irányultak. A kérdés súlyos ellentétet váltott ki a katolikus és a protestáns oldal között, mivel az előbbiek mereven ragaszkodtak jogaikhoz, vagy az annak vélt szokáshoz. Tartottak attól, hogy a kormány a protestáns igényeket nem saját forrásaiból, hanem a katolikus alapok rovására akarja kielégíteni, és sejtésük nem volt megalapozatlan. A kérdés vitája egyelőre nem eredményezett mást, mint a kölcsönös vádak sokszorozódását. Sorra alakultak viszont az egyházi érdekvédelmi szervezetek, valamint a reformokat sürgető mozgalmak, amelyek közül a szerző a legnagyobb terjedelmet a katolikus Papi Tanácsnak szenteli, és méltán, mivel ez a szervezet mutatta meg a legvilágosabban, hogy a katolikus egyház kebelén belül jelentős a reformok iránti vágy. A Papi Tanács programjának nagy része az alsópapság érdekeinek kielégítésére irányult, de meghirdette a papság köztisztviselői státusának kimondására irányuló követelést, a szertartásokon a nemzeti nyelv használatát kívánta, valamint — s talán ezek voltak a legradikálisabb követelések — a püspökök választását, és a talárviselet kötelező voltának megszüntetését hirdette meg. Ha nem is az elfogadott és meghirdetett programban, de felmerült a cölibátus eltörlése is. Mindez távolról sem ragadta magával a papság többségét, de jelezte, hogy a katolikus egyháznak ideje lenne megmozdulnia saját belső állapotának megújítása irányában. Hasonló reformmozgolódás a többi egyházban is elkezdődött. A két kérdés, amelyet további megfontolásra ajánlok: a szociáldemokrácia radikalizáló hatása az ellentétek kiéleződésében, valamint a területi integritás ügye. Ami a kormány radikalizálódásának problémáját illeti, nem vitatható, hogy a Berinkey-kormány „balosabb" volt az elődjénél, és ez különösen éreztette hatását az egyházügyi kérdésekben. Mi több, szinte csak ebben, mivel a