Századok – 2012
FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215
224 FIGYELŐ gomnál fogva odáig nem merészkedek, mint nemrégiben Tzvetan Todorov, azt az eretnek kérdést téve fel: „mindig és szükségszerűen jó dolog-e az emlékezet, és feltétlenül átok-e a felejtés?" (Tzvetan Todorov: A rossz emlékezete és a jó kísértése. Mérlegen a XX. század. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000.) Azt viszont egy másik gondolatmenete nyomán már meg merem kockáztatni, hogy vajon a történtektől 30-50 évnyi messzeségben, a közben eltelt időben — esetleg nagyon eltérő irányultságú impulzusok hatására — óhatatlan metamorfózisokon áteső, s a rögzítés pillanata által kondicionált oral history elbeszélések hasznosítása során van-e megbízható kontrolltámpont. Más közelítésben ugyanerre utal Gyáni Gábor, midőn — kifejezetten az '56-os menekültek emlékező stratégiáit fürkészve — oda konkludál, hogy „a rekonstrukció művelete [közepette] ... az elbeszélt múlt, valamint az elbeszélés jelene közti analitikus különbségek meglehetősen bonyolult viszonyok szövevényét rejtik magukban, lévén, hogy mindkettőben túlteng a szubjektivitás." (Gyáni Gábor: 56-os menekültek emlékező stratégiái. In: U. ő: Relatív történelem. Typotex, Budapest. 2007. 140-141. old.) Ez persze különbözőképpen vetődik fel események felidézése és azok megélése kapcsán - mely utóbbi vonatkozik a most tárgyalt átéléstörténeti munkára: Standeisky ezt hasznosítja, „erre kíváncsi". Mindazonáltal aligha érdektelen legalább azokat a főbb közbenső impulzusokat számba venni, melyek egy, a közelmúltban megkérdezett ötvenhatos résztvevő emlékeit befolyásolhatják. 1./ A megtorlás időszakában közvetett fenyegetettség, családi, baráti, közeli munkatársi körből elhurcolások - esetleg hozzájuk kapcsolódóan tanúként való beidézettség. 2./ A megtorlás időszakában közvetlen fenyegetettség: őrizetbevétel, internálás, vallatások saját részvételre, másokra, elítélés, börtön. (Az 1-2-vel szimultán a hivatalos nyilvánosságban az „ellenforradalom" sulykolása.) 3./ A szabadulási időszak(ok) „süketnéma másvilága", a senki nem akar hallani, tudni az alig néhány éve történtekről, s az új egzisztencia teremtés érdekében is Maul halten! a főszabály. 4./ A konszolidációs „utána néma csönd" kollektív amnéziává regulázása, és a következő generáció — úgymond — saját érdekében érvényesített „56 analfabétásítása", vagy ún. kettős nevelése. (A 3-4 időszakában a hivatalos nyilvánosságban az „ellenforradalom" megkérdőjelezhetetlen érvényessége közepette történő szordínóra fogása.) 5./ Az 1980-as évtizedben az „ellenforradalom"-mal szemben — a második nyilvánosságban — egyre erősödő „néven nevezNI" törekvések. (A — kádári — pártállami rendszer erodálódásának arányos ellensúlyaként nyer vitalitást a „forradalom" nominálás szabadságharca, melyet 1989-ben — mintegy minimalista legalizálásként — a „népfelkelés" formulával próbálnak helyettesíteni, közben TIB, valamint Nagy Imre és társainak újratemetése, és budapesti '56-os Intézet létrehozása.) 6./ 1990-től a forradalom elnevezés szabaddá válásán túl, annak törvényi legitimálása. 7./ Az emlékezés szabadsága mellett — egymással konkuráló — ötvenhatos veteránszervezetek létrejötte.
