Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

FIGYELŐ 223 bitusa, pártelkötelezettsége szerint kívánatosat.) Ehhez képest sokkal inkább az a lényeg, hogy a különböző vizsgálati részekhez adekvátnak tételezett különböző színre bontási eszközök és módszerek a hozadékot és a konzekvenciákat is kanalizálják. S ha ezt több közelítésben végezzük el, adott esetben ugyanazon halmazból választott különböző metszetekben, akkor akár több egymástól eltérő, s egymással is diskurzust képező látlelet — esetünkben történeti narratíva — kerülhet ki egy azon analízis nyomán is. Ennek ugyan aligha kell — s remélhetőleg nem is fogja — elérni a milliónyi olvasatot, hogy beváltsa a vitézül hirdetett kakofónia imperatívuszát, ugyanis az elvégzett mintavételek számossága és az ennek nyomán felmutatott sokféle reprezentativitás valóban — majdnem —• azt nyújtja, amit a szerző ígért: a „pluralitásában egységet képező forradalom" társadalomtörténeti közelítésének egyik autentikus freskóját. De miért már megint a „majdnem", meg az „egyik" megszorítás? Az első korántsem recenzensi aprehendálás, mint inkább — immár sokadjára — apró korrekció: a leírásból sokkal inkább az derül ki, hogy az ötvenhatos magyar forradalom a benne résztvevők felfogása és ebből következő tevékenységük alapján elsősorban diktatúraellenességben, a megszállás elementáris elutasításában — ennyiben rendszerszintű szovjetellenességben —, valamint az addigi elnyomatás mértékével arányos szabadság-velleitásban mutat koherens egységet. Ezen alapnormák mentén jelenik meg számos formaváltozata a „mást akarásnak", melyek viszont a lokális viszonyoktól és a mikrokörnyezettől függően hol parafrázisai a vezérmotívumnak, hol meg már egyedi karakter csíráit hordozó mutációt reprezentálnak, s a pluralitást mindkét említett variáns sokasága jeleníti meg. Ez viszont inkább tekinthető — Bibó István közismert formuláját kölcsönözve — „a szabadság kis körei" társulásának, mivel az egymást kereső „társulási hajlandóság" kezdettől jelen volt. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a — nem csupán települések közötti, hanem (elsősorban városokban) a településeken belül is testet öltött — pluralitás Magyarország állami integritását kérdőjelezte volna meg. Azt viszont igen, hogy ez az intézményi formaváltozat-gazdagság, ez a pluralitás a forradalom — e minőségében vizsgálható — meghatározó sajátossága, miközben november 4. után a még oly tiszteletet parancsoló társadalmi utóvédharc már az időlegesen szintén sokféle kényszerpályás cselekvésmódok („kármentések") körébe utalható. Standeisky Éva ezt a „forradalmi pluralitást" dokumentálja nagyon gazdagon, de történetileg épp az ismert végkifejlet miatt nem verifikálható, hogy milyen lett volna a forradalom nyomán etablírozható államiság „új egysége". Másik megszorító észrevételem, mely a forradalom társadalomtörténeti közelítésének egyik autentikus változatára vonatkozik, historiográfiai jellegű ugyan, de egy olyan utalással, ami az 1956-os magyarországi forradalom múltként való tematizálásának kortársi problémáját is érinti. Kezdjük az utóbbival: a szerző számos esetben visszaemlékezéseket, illetve az oral history „műfajába" sorolható forrásokat is hasznosít - ami a vizsgálat tárgyát és időkörét tekintve, nemhogy nélkülözhetetlen, de egyenesen szakmai elvárás, miközben óhatatlanul felidéződik az emberben a közelmúltban lezárult (lezárult?) magyarhoni oral history vita egynémely szeptikusabb kitétele. Eredendő gyávasá-