Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

218 FIGYELŐ azt, hogy b.l mire ezek a reagálások manifesztté váltak, többnyire már más volt a pillanatnyi (új) helyzet, miáltal a reflexiók árnyékbokszolás jelleget öltve váltak inadekvátakká. Ebből ered annak bajos kimutathatósága is, hogy forradalom napjaiban hirtelenjében fogant különböző szerveződések közül melyik lehetett érdemi hatással a kormányzati politikára, s melyik volt olyan, amely a korabeli napok alig követhető kavalkádjában inkább csak fatálisan mutat azzal egybevágóságot. Az esetlegességek egy harmadik variánsát idézi fel a szerző a Nemzeti Főtanácsért kiáltó Farkas Ferenc-féle nyilatkozattal. Hiába, hogy azzal Varga Domokos, vagy a nála is nevesebb író, Déry Tibor házalt a munkástanácsok 12-13 nappal későbbi ülésein, azok nem voltak vevők rá, mert — akkor már! — sokkal életbevágóbbnak tartották a kádári FMPK ellen szervezendő általános sztrájkot. Noha a szerző itt (lábjegyzetben) erre vezeti vissza az elutasítás okát, kérdés, hogy csupán ez lehetett-e az indítvánnyal szembeni tartózkodás oka. A korabeli viszonyokat figyelembe véve ugyanis alighanem azzal is érdemes számolni, hogy a munkástanácsok ekkoriban egyre öntudatosabban léptek föl a saját (üzemi, munkásközegükben evidens, de más bázisközösségekben még korántsem általános) „politikai intézmény" önlegitimitásukért. Az időnként „szócséplő"-nek tartott értelmiségi forradalmi bizottságokkal szembeni averziójuk ugyan mérsékeltebb volt, mint némelyik fegyveres csoporté, de az mégis észrevehető, kitapintható volt. (195. old.) Magyarán, a szerző által egy fejezettel alább „kettős hatalom"-nak nevezett — valóban létező — polaritás a rohanó események és a spétreflex effektus miatt „háromszögesedett". (Más összefüggésben szintén kínálkozik egy további észrevétel Standeisky munkája és „'56 értelmiségi problematikája" kapcsán, de arra majd alább térek vissza.) A forradalom generálta új szerveződések közötti súrlódások egy másik vetületével szembesíti az olvasót a munka, midőn az 1956. őszi újrapártosodás problémakörét járja körül. Lefegyverzően gazdag és sokféle (vidéki) forráshelyről származó iratvizsgálat nyomán tárul fel az az alapvető ellentmondás, hogy „amennyire vágytak rá az emberek, hogy szabad, többpárti választások döntsék el, kik vezessék az országot, legalább annyira rettegtek a választásokat megelőző pártcsatározásoktól." (250. old.) Noha a rettegés kitétel talán túlzás, valóban érvként hozták fel ellenük, hogy a legelőbb megszerveződött forradalmi formációkhoz képest a pártok — úgymond — későn ébredtek, „csak a készre jönnek", illetve az, hogy amíg a szovjet csapatok itt vannak, addig mindenfajta pártoskodás csak a nemzeti egységet erodálná, el egészen odáig, hogy ez a politikai trükk már ismert, mivel „a gyilkos kommunisták ... négy párt koalíciója mögé bújva kísérlik meg az önkényuralom visszaállítását". Az elemzés szociológiai csattanója mindezekhez képest az, hogy azokban a (vidéki) forradalmi bizottságokban, ahol az idézett — és hozzájuk hasonló — érvelések uralkodtak, „a helyi hatalom képviselői többségének ... kisgazda, illetve szociáldemokrata múltja volt". (256. old.) Mire ideér az olvasó a munkában, egyértelművé válik, hogy miért mellőztetett oly látványosan bármifajta hagyományos, kronologikus rendet követő politikatörténeti vázlat, a történések egymásutánjában eligazodást segítő „sza-