Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

FIGYELŐ 219 márvezető". Az, amit a szerző már bevezetője elején — párbajvívói „elővágással" — hárít: „nem az eseményrekonstrukcióra esik a hangsúly." (9. old.) Standeisky evidensnek tekinti, hogy munkája azoknak szól, akik — nem középiskolás fokon — ismerik a köztörténeti háttér részleteit, s ebből eredően ugyanígy szükségtelen bármilyen leckefelmondás ízű magyarázat a modernkori magyar történelem elmúlt bő másfél évszázadát is pásztázó utalásait, reflexióit illetően. Ennyiben a munka elitista értelmiségi (high intellectuel) opus. De hát mi legyen az, ha nem egy akadémiai értekezés? A munka kéziratát ugyanis a tudós társasághoz nyújtotta be a szerző. A megjelenített matéria ugyanakkor — mind a források jellegét, szintjét és tartalmát, mind pedig annak interpretálását tekintve — a letűnőben levő (annak hitt) politikai osztályon (nómenklatúrán) kívüli-alatti eszméket, vágyakat, illúziókat, illetve az ezek által vezérelt cselekvéseket és cselekvő magatartásformákat vonultatja fel, úgy, hogy a szakma konvenciói szerint kötelező kritikai távolságtartás nem szorítja ki azt az ugyancsak nélkülözhetetlen empátiát, amely a gyakorta rejtőzködő tartalmat (is) hordozó iratok megfejtéséhez elengedhetetlen. Azaz, e modernnek tekinthető, „magas" társadalomtudományos történetírás majd minden közelítési szempontját érvényesítve hozza felszínre a sokkal ritkábban megjelenített társadalmi mélyrétegek közegéből tudósító kortablót. Esetenként olyasmit is, amit Gorkij „Éjjeli menedékhelye" pásztáz, ha tudjuk, hogy az — nevezett darab címét (Na Dnya) szó szerint fordítva — „Lent", „A mélyben" játszódik. Melyek ennek a fajta történetmondásnak a hozadékait Elsőként említhető az „országtörténet": Standeisky Éva — ha szabad egy avítt bon mot-val élni — majdhogynem „Battonyától Nemesmedvesig", másik átló mentén haladva pedig Záhonytól Letenyéig járatja be velünk az országot, a szabadság elnyerhetőségében közös változtatni akarások vezérfonala mentén. A szerepet vállalók sokaságának életre keltésével jeleníti meg a genius loci különbözőségeit, továbbá azt, hogy mely okok inspirálták a további differenciálódást akár egy-egy településen belül is. A huszadik századot megjelenítő honi történetírás — mondhatni mindmáig — általános trendje, hogy a narratívákban a múlt század elején körülmetélt politikai állam históriája többnyire a fővárosi kormányzati és pártcentrumok, valamint a politikacsináló elit leírására korlátozódik. Publicisztikus kiszólással azt is mondhatnók, hogy olyan mértékben még Trianon nyomán sem kisebbedett meg az ország, mint amilyen aránytalanul túlsúlyosan Budapest-központúvá lett a rákövetkező korszakok megjelenítése, szinte figyelmen kívül hagyva „a vidéki Magyarország" szimultán történetét. Pontosítva: ez utóbbi egyfelől csak esetlegesen került feltárásra — többnyire már a múlt század közepén is megyeközpontok, illetve thj. városok esetében. Másfelől még ezek hozadéka — a mindenkoron változatokban gazdag lokalitás-regionalitás — sem emelődött be eddig az „államtörténeti" összefoglalókba. Ebben az értelemben áll egyrészt az, hogy a huszadik századot illetően inkább dominál a határon belül sem feltárt „terra incognita", s ehhez képest mondható másrészt az, hogy Standeisky — legalább 1956 forró őszének napjait vizsgálva — kellően reprezentatív országtörténetet ír. Ebből áll össze az, amit a szerző már a beve-