Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

FIGYELŐ 217 — értelmezésre. Az elmúlt másfél évtizedben a titkosszolgálati iratok ismerhetővé válása — más közelmúlt-történeti tematikák mellett — valóban megkülönböztetetten fontos, majdhogynem túlsúlyos teret nyert az '56-kutatásban is. Ez egyfelől értelemszerű — mert valóban számos tekintetben segített korábbi információs hiátusok megszüntetésében —, másfelől az újdonság erejével ható volta miatt, alkalmasint one issue magyarázatokat is generált, (ide értve annak magyar fordításban/ferdítésben második, kajánul pejoratív — együgyű —jelentését is). Ha tekintetbe vesszük egy új liaison megtestesítőjének kezdetben mindenkor csábítóbb, kívánatosabb mivoltát, aligha lehet csodálkozni a „birtokba vételi szándékon", még ha ez — esetünkben — makulátlannak alig mondható új, több, vagy éppen másfajta tudással kecsegtető iratok özöneként tárgyiasult is a kutatói vágy számára. Az már egy következő fázisa e viszonynak — mintha manapság kezdenénk erre ráébredni —, hogy milyen nemkívánatos mellékhatásai is lehetnek e hosszú időn át tilalmas gyümölcs torkosságra ingerlő fogyasztásának. A hasonlatról tárgyunkhoz visszatérve csak remélni lehet, hogy a titkosszolgálati iratok megismerésének „heuréka-élményén" — előbb-utóbb — túlesve, alighanem az 1956-os forradalom feltárását illetően is várható fiaink, unokáink imperatívusza: itt az ideje, hogy valóban történeti tematikaként elemezzük mind a cselekményeket-fordulatokat, mind pedig azok különböző kontextusát. Ellenkező esetben napjaink történeti feltáró munkájának hozadéka idővel poszt-modernnel elegyedő poszt-szocialista kortükörré amortizálódhat: még azon szegmensében is, amelyet illetően a kortárs a szakma bevett konvencióit következetesen szem előtt tartva, legjobb tudása szerint végezte a dolgát. Időbe telik még a forradalom históriáját illetően (is), hogy a politikai rendőrség hazugságüzemében tömegesen gyártott apokrifek hombárjából merítve, nélkülözhetetlen témaspecifikus forráskritikával tudjuk elválasztani az ocsút a búzától. Ezért — a vizsgálat tárgyától el nem választható közelítési módot respektálva — nem nehéz azonosulni a szerzőnek a mértéktartásra intő „olykor" kitételével, azaz a megtorlással kapcsolatos politikai rendőrségi iratok korlátozott használhatóságára vonatkozó megszorítással. A mérvadónak tekintett forradalom-, kultúr- és recepciótörténet bölcselők számos meglátását releváns lokális és személyes források sokaságával támasztja alá, miközben szó sincs arról, hogy azok csak a teória empirikus illusztrációiként elevenednének meg. Részben azért nem, mert mindegyikük saját közegében nyer értelmet, s főként azért nem, mert eközben rendre megmutatkozik az általánosító formula in statu nascendi mutációja, mássága, vagy „a szerves atipikusság" diszkrét eseteinek sora. Ezt a sokszempontú és eltérő ágensszintekről fennmaradt vélemény-kavalkádot jeleníti meg a Nagy Imre és kormánya korabeli megítélését tárgyaló fejezet-csokor. Nem is annyira az egyértelmű elutasítást, illetve támogatást tükröző — ezideig kedvtelve reflektált — matériák a legizgalmasabbak, hanem a két szélső pont közötti árnyalatokat megidéző „köztes mező" lenyomatai. Ez a rész mutatja leginkább azt a — forradalmi napokat szinte mindvégig jellemző — korsajátosságot, hogy aj ugyanazon kormányzati szándék, vagy éppen lépés a legkülönbözőbb szerveződésekben nagyon különböző reflexiókat indukált, illetve