Századok – 2012

FIGYELŐ - Gyarmati György: Standeisky Éva könyvéről I/215

216 FIGYELŐ inspirálói között, mint Georges Duby, Clifford Geertz, Jurij Lotman, Reinhart Koselleck, Leszek Kolakowski, Jacques Le Goff Barrington Moore; s hogy a még élő „klasszikusokat" se mellőzzük, Jan Assman, John Borneman, Serge Moscovici, Pierre Nora, Theda Skocpol visszatérő idézése említhető. Szinte mindazok, akik a modernkori forradalmak, a totalitarizmus, illetve a társadalmi és történeti emlékezet, vagy éppen a tömeg — és lélektana — mentalitásvizsgálata tárgykörében az elmúlt évszázadban érdemleges, akár diszciplína-teremtő megállapításokat tettek. Talán csak Paul Ricoeur és Tzvetan Todorov hiányzik azok közül, akiket manapság a társadalomtudományos történetírás Olümposzáról visszatérően segítségül szoktak volt hívni. Rajtuk kívül csak az egy generációval korábban „sztárolt" Claude Lévi-Strauss maradt említetlen, holott a munka — egyik lehetséges olvasatában legalábbis — tőről metszett strukturalista dramaturgiát érvényesítve szövegezi a magyar forradalom társadalomtörténeti librettóját. Standeisky Éva a forradalmi napok megélését célzottan a vezetőszervi szint alatti szerveződések — többnyire vidéki — helyszíneiről válogatja, s az itt szerepet vállaló részvevőkre koncentrálva tárja elénk. Ilyen értelemben szeparált rétegvizsgálatok, stratigráfiai metszetek kommentárja, illetve elemzése alkotja a munka szövetét. A szerző tudottnak veszi a forradalom hagyományos értelemben felfogott — s többnyire aszerint felidézett — köztörténetét. Ehelyett inkább a „politikai névtelenek" sokaságának indíttatása, habitusa a történésekben résztvevővé válása érdekli, azokhoz képest, akiket már az eddigi feldolgozások is a nemzeti panteonba valóként konfirmáltak. Az említett sok-sok alfejezetben váltja be a szerző azt az ígéretét, hogy elsődlegesen az átéléstörténetet kívánja megjeleníteni a forradalmi napok különböző jellegű és különböző szintű szerveződéseiben. Ezt leginkább a Csoport és Egyén hívószavak alatt tárgyalt fejezetekben váltja be - a munka felét kitevő terjedelemben: a forradalmi bizottságok, a nemzetőrség, az újjá- vagy újonnan szerveződő pártok, illetve a munkástanácsok helyi, regionális szerveződései szinte mindvégig reflexív kontextusban tűnnek fel, nyomon követve egymáshoz, illetve a — változó összetételű — kormányhoz való viszonyuk alakulását. S miközben a szerző az élőbeszédben megjelölteknél is gazdagabb tárházát adja a tételes leírások hivatkozásaiban annak, hogy mely források is segítették ezen átéléstörténetek megjelenítésében, mintegy mellékesen tesz egy nyelvileg szolid (nem irritáló), tartalmában viszont kőkemény, maliciózus oldalvágást azon feltárási ambíciókra is, amelyek '56 történetét leginkább az újabban kurrenssé lett, titkosszolgálati iratokra alapozzák. „Olykor hasznosíthatók az ötvenhatot követő egy-két évben keletkezett források — a megtorlásokkal kapcsolatos iratok, propagandakiadványok —, [de legfeljebb azért, mert - Gy. Gy.] ezek másutt fellehetetlen múltnyomokat is megörökít/ieíne&." A mondandó súlyához képest az elhatárolódás szinte elegánsan könnyed: nehogy már a perzekutorok vallatásainak hozadékaként kicsikart, stigmatizálást és elmarasztaló ítélethozatalt szolgálni hivatott — úgymond — dokumentumok képezzék az alapját az átéléstörténeti rekonstrukciónak. Mivel a recenzens itt egy felvillantott gondolat kibontatlan félbehagyását, „elharapását" érzékeli, annak fontossága miatt maga kényszerül — valamifajta